Egyszer nagyot gondolt a kisegér, s kíváncsian kikukkantott a lyukból. Szép nap volt, se meleg, se hideg, éppen arra való, hogy sétálgasson, aki sétálni szeret. A mi kisegerünk pedig nagyon szeretett sétálni.
Szólt is mindjárt a nagyanyjának:
– Nagyanyókám, sétálni mennék!
Egér-nagyanyó beleegyezett:
– Nem bánom, elmehetsz, de ebédre itthon légy!
– A kisegér elindult. Amint ment, mendegélt, egy tó partjára érkezett.
A kisegér körüljárta a tavat, aztán azt gondolta:
– Nagy tó, nem kicsike, de azért én átúszom rajta.
Azzal nekirugaszkodott, és átúszott a túlsó partra. Igen büszke volt rá, hogy ilyen ügyes. Hanem mikor hátranézett, csodálkozva látta, hogy a tó nem is tó. Hát akkor micsoda? Nagyanyó lábnyoma, belefolyt az esővíz ...
Kíváncsian tovább bandukolt. Nézelődött, cincogott – egyszer csak egy nagy, magas hegybe ütközött. A kisegér most se várt sokáig, hanem azt gondolta:
– Nagy hegy, nem kicsike, de azért én mégis átugrom! Aztán hopp! – nekifutott, átugrotta a hegyet.
De alighogy hátranézett, megint csak elcsodálkozott: a hegy nem is hegy, hanem csak egy száraz fűcsomó...
Most már csak azért is tovább baktatott.
Jó messze járt már, mikor hirtelen két medvét pillantott meg. Verték, püfölték egymást.
A kisegér egy darabig nézte őket, aztán azt gondolta:
– Vad állatok, nem szelídek, de azért én mégis átcsusszanok közöttük!
Azzal bátran nekilódult és átcsusszant a két verekedő állat közt.
Most csodálkozott el csak igazán! Mikor hátranézett, látta, hogy nem is medvék verekednek, csak két kicsi hörcsög...
Nem is sétált tovább, hanem sietve hazament, s amit látott-tapasztalt, elmesélte a nagyanyjának. Az pedig jót nevetett rajta.
– Butuska kisegér vagy, hallod-e! Látszik, hogy még nem kunkori a farkad!
Azóta a kisegérből nagy egér lett, a farka is kunkori lett, ő maga is bizonyosan sokkal okosabb lett.
(Eszkimó népmese nyomán írta Jékely Zoltán)
