Az egyik legrégibb magyar főnemesi családból származó Bánffy Miklós a magyar kultúrában is nagyúr volt. Monumentális regénytrilógiáját az elmúlt években újra felfedezték, operavezetői munkássága máig példa. Tartásból is példát mutatott, amikor az első világháború után visszatért Erdélybe, és energiáit a magyarság kulturális-gazdasági újjászervezésére fordította.
Szabadság és szépség
„Dilettáns” – ez a jelző nemcsak életében, halála után is kísértette Bánffy Miklóst. Azonban míg a világ a világ, a maradandó (élet)művek túlélnek minden akadékoskodó locsogást. Az 1965-ös esszéjében a jelzővel dobálózó Illés Endre neve ma már legfeljebb az irodalomtörténészeknek mond valamit, míg Bánffy legfontosabb művét, az Erdély-trilógiát az elmúlt évtizedben minden világnyelvre lefordították.
A lesajnálás nem csak az utókor elismerése fényében visszás. Még inkább az, ha tudjuk, hogy Bánffy a közéletben következetességről és áldozatkészségről tett tanúbizonyságot. Akkor vállalt kormányzati szerepet külügyminiszterként 1921–22-ben, amikor legfeljebb a nemzeti veszteség minimalizálására törekedhetett. A sokszor gőgösnek tartott Bánffy a legnagyobb szétesettség közepette is ragaszkodott a kultúrához, mert jól tudta, ha minden elveszett, a szabadság legalább a szépség révén megmenthető. Ezért viselte zokszó nélkül, hogy nem hivatalos magyar békeküldöttként 1919-ben Hollandiában portréfestésből tartsa el magát.
Az érzelmi politizálás korlátai
Az 1873-ban született Bánffy kora mágnásifjainak többségéhez hasonlóan jogi tanulmányokat folytatott, majd belevetette magát a politikába: képviselőséget, majd 1910-ben Kolozs megye főispáni tisztét vállalta el. S közben írt, írt, írt. Kisbán Miklós álnéven megjelent Naplegendáját Ady Endre üdvözölte, Szerb Antal is egyértelműen az írók, s nem a műkedvelő főurak közé sorolta. Bánffy minőségérzéke már ekkoriban bőven túlmutatott az irodalmon: az Operaház intendánsaként oroszlánrésze volt abban, hogy Bartók Béla két művét, A kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfit bemutatták.
Noha a dualizmus rendszerét feszegető etnikai, gazdasági problémák jelentőségét már korán felismerte, az életének keretet adó állam felbomlására Bánffy Miklós sem lehetett felkészülve. Amikor azonban ez 1918–1920-ban megtörtént, sok kortársától eltérően nem ragadt bele az elmúlt idők nagyságára való emlékezésbe.
Először egy kedvező magyar béke előkészítésének félhivatalos emisszáriusaként, majd 1921 áprilisa és 1922 decembere között Bethlen István kormányának külügyminisztereként politizált.
Dolgozott a királypuccs kárainak enyhítésén, képviselte Magyarországot a genovai konferencián, s része volt abban, hogy hazánkat felvették a Népszövetségbe.
Ügyes manőverezésével komoly része volt abban, hogy a győztes nagyhatalmak engedélyével 1921 decemberében Sopronban és környékén népszavazást rendezhettek, amelynek eredményeképpen „a leghűségesebb város” megmaradhatott Magyarországon. Ám Bánffy a sikeres akció kapcsán is jól látta az érzelmi politizálás korlátait. „Szenvedélyt fölidézni néha kell és szükséges, de csak akkor, amikor közvetlenül valami cselekvés is követheti. (...) Állandóvá tenni azonban a legnagyobb hiba. A közvélemény, ha berögződik a gyűlöletbe, megköti az ország politikáját, és lehetetlenné válik minden olyan politikai mozdulat, ami hasznos és célirányos volna.”
Bánffy külügyminisztersége idején a hadsereg nélküli, legyengült állam az 1921. decemberi soproni népszavazással tudott rést ütni a trianoni békediktátum falán.
A siker után egy évvel mégis leköszönt a külügyminiszterségről. A politikába belefáradt író a menekülők áradatával szemben haladva 1926-ban hazatért Erdélybe.
Önként vállalta a kisebbségi sorsot, pedig nyugalmazott magyar királyi miniszterként, elismert íróként, a budapesti Képzőművészeti Tanács elnökeként maradhatott volna Magyarországon.
A korban sokan úgy vélték, Bánffy a miniszterelnök Bethlen Istvánnal egyeztetett akciót hajt végre, s cél az erdélyi magyar közösség politikai szerveződésének átvétele. Kevesebb szó esett kisebbségi közéleti szerepvállalásának másik vetületéről.
Móricz Zsigmond híres mondatát („Hagyd a politikát, építkezz!”) Bánffy életprogramként valósította meg, s belevetette magát az erdélyi magyarság kulturális életének szervezésébe.
Egyik kezdeményezője volt a két háború közötti legfontosabb irodalmi csoport, a marosvécsi Helikon közösségének, majdnem húsz éven keresztül szerkesztette lapját, az Erdélyi Helikont. Tagja volt a máig sok magyarországi és erdélyi családi könyvespolc féltett kincseit megjelentető könyvkiadónak, az Erdélyi Szépmíves Céhnek is. A legfontosabb erdélyi magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék mögött éppúgy ott állt, ahogy a kolozsvári magyar színház támogatásának vagy az erdélyi magyar gazdasági önszervezésnek is részese volt.
„Híjjával találtattál”
Több mint egy évtizeddel az Erdélybe való hazatérés után azonban már nem tudta elkerülni a politikát, a politika meg nem akarta elkerülni őt. Miután 1938 januárjában Romániában feloszlatták a parlamentet, betiltották a pártokat. A bevezetett királyi diktatúrában a kulturális-szociális munkát felvállaló Romániai Magyar Népközösség elnöke Bánffy Miklós lett, s a második bécsi döntést megelőző feszült, háborúval fenyegető román–magyar viszony közepette is igyekezte azt tenni, amit lehetett.
Szinte hihetetlen, hogy e feszített tempójú munka mellett Bánffynak még alkotásra is volt energiája. Ekkor született meg a széteső erdélyi magyar mágnásvilág pompás tablója, a 2000-es évek elejétől nyugati nyelveken is nagy sikert arató Erdélyi Trilógia.
A Marosvécsi Írótársaság, 1926 – Bánffy a széken ülős sorban jobbról a második. Fotó: europeana.eu
„Azt hittem, hogy ha nem is sokan, de a szellemi élet elitje észreveszi, hogy a trianoni Magyarország mit sem okulva a tragikus múlton, visszajutott ismét ugyanoda, abba a szellemi mocsárba, amelyben a világháború előtt élt. (…) hogy a Trianon utáni politika mozgalmai (…), valamint a legitimista és szabad királyválasztó jelszavak helyettesítik most a századforduló közjogi csatakiáltásait, ugyanúgy elkendőzik a magyar közvélemény előtt a valóságot, ugyanúgy csak személyi tusakodások foglalják el a politikusok figyelmét, a polgári társadalom pedig ugyanazt a könnyű farsangot járja, amit 1914 előtt járt.”
Kállay Miklós miniszterelnök bizalmas feladattal küldte Bukarestbe: tárgyalni a háborúból való közös román–magyar kiugrásról.
A terv nem sikerült, a románok már 1944. augusztus 23-án átálltak, példájukat a habozó Horthy – többek között Bánffy erőteljes nyomására – csak október 15-én próbálta követni. Ha a háborúból való kiválást nem is, Bánffynak annyit sikerült elérnie, hogy Kolozsvár ne váljon harcok színterévé. Szeretett városa megmenekült – pompás bonchidai kastélyát azonban német csapatok felgyújtották.
Budapestről immár másodszor kelt útra, hogy egy összeomlott világ romjain kezdjen új életet. Hiába lett munkatársa az Utunknak, tagja a Romániai Magyar Írók Szövetségének, az ellene indított román sajtótámadások miatt hamarosan vissza kellett vonulnia az irodalmi élettől. Végül már csak a kivándorló útlevél megszerzésében reménykedett, hogy Budapesten élő feleségéhez jusson vissza. Nem sokkal Kolozsvárról való távozását követően Budapesten hunyt el 1950-ben.