De most nem érdekel a technika. Behúzódva a magam csendességébe arról a valamikorról ábrándozom, amikor még nem így volt. Amikor még reggelente nem a kotyogó főzte kávé űzte el a szempillákról az álomfoszlányokat, hanem az „Adjon Isten szép jó reggelt! – Magának is!”

A valamikorról, melyről úgy tartják, hogy akkoriban az Úr még ködfátyolból szőtte a hajnalokat, s este emberfia, de még kóbor lélek sem merészelte megtörni a kökényszemű éjszaka titokzatos sötétjét.

Valamikorról, amikor az ember egyszerűen keresztbe állította a seprűt az ajtó közt, ha elment otthonról, mint a funtineli boszorkány fent a fenyvesekben, s arra járó ember nem sértette meg otthona szentségét.

Valamikorról, amikor még nem volt éppen ennyi hitvány ember – ahogy Gergely Feri bácsi mondta – Isten nyugtassa.

Valamikorról, amikor nem mondhatni, hogy feltétlenül könnyebb volt élni, de talán embernek maradni egyszerűbben lehetett, s megsejteni Isten csókját a dércsípte falut járva, könnyebb volt, mint a benzingőzben.

Az időről, amikor esténként a gyermekek csuszából raktak magas tornyot, míg az apók meséltek, s az öregasszonyok hangos szóval tartották titokban a fiatalok dolgait.
Az időről, amikor még az ember örült annak, amije van, gondolt arra, hogy hálát adjon a mindennapiért, s ha megszólalt a déli harang, összefogta kezeit.

Időnként elkap a régi idők számomra meseszerű romantikája, s mosolyogjon meg, kinek úgy tetszik, de lelkemhez mégis közel áll az a valamikor, amikor még sok minden nem így volt…

Molnár Imola