1918. december 11.Száz éve született Szolzsenyicin

2018. december 11., kedd, Magazin

Száz éve, 1918. december 11-én született Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író, akinek magányos küzdelmeiből születtek meg prófétai erejű írásai, a 20. század talán legerőteljesebb irodalmi művei, amelyekkel a szovjet kommunizmus nyomorúságait és szenvedéseit leplezte le.

1918. december 11-én született Kiszlovodszkban. Anyja nevelte fel, apja még a fiú születése előtt vadászbaleset áldozatává vált. Sok minden érdekelte, a rosztovi egyetem matematika–fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el. Pályáját matematika- és csillagászattanárként kezdte. 1940-ben megnősült, feleségétől, Natalja Resetovszkajától 1972-ben vált el.

1941 októberében behívták katonának, a világháborúban tüzérként szolgált, többször kitüntették. Szabad idejében naplót vezetett, novellákat írt. A katonai elhárítás 1945-ben figyelt fel levelezésére, amelyben Sztálint bandavezérként emlegette. Nyolc év kényszermunkára ítélték. Egy Moszkva közeli zárt kutatóintézetben, speciális börtönmunkahelyen végezhetett tudományos munkát, majd 1950-ben Kazahsztánba került, ahol egy munkatáborban dolgozott kőművesként és öntőmunkásként. Itt született műveit emlékezetében rögzítette. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie.

Első fegyveres őrizet nélkül töltött napja 1953. március 5., Sztálin halálának napja volt. A dél-kazahsztáni Kok-Terek falu határáig terjedt a mozgástere. A helyi iskolában tanított matematikát és fizikát, titokban verseket és színdarabokat írt, megszületett első nagyobb lélegzetű regénye, A pokol tornáca. 1954-ben engedélyezték, hogy rákbetegségét a taskenti kórházban kezeljék, itt állapota jobbra fordult. Közben folyamatosan írt, és az a meggyőződés alakult ki benne, hogy haladékot kapott a sorstól, s ez addig tart, amíg ír, vagyis teljesíti küldetését. Kórházi tapasztalatait a Rákosztály című kisregényében dolgozta fel.

A személyi kultusz leleplezése után, 1956-ban rehabilitálták, ismét tanár lett Rjazanyban. 1959-ben, alig másfél hónap alatt írta meg kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját, amelyet a Novij Mir című folyóiratnak küldött el. Az 1962-ben, a hruscsovi olvadás idején megjelent mű az író saját élményei alapján mutatta be a lágerek életét. Egyszerű nyelvezetével és hitelességével megdöbbentő erővel hatott hazájában és külföldön is. Hruscsov 1964-es bukása után a Szovjetunióban már nem közölték műveit.
1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, szót emelt a cenzúra eltörlése mellett, és követelte az ellene indított hajsza leállítását. 1968-ban Párizsban megjelent a Rákosztály és A pokol tornáca. 1969-ben az írószövetség kizárta tagjai közül, Szaharov és mások mellett csatlakozott a szovjet polgárjogi mozgalomhoz.

1969-ben Natalja Szvetlova lett az élettársa, később felesége, egyben titkára és lektora. 1970-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Stockholmba azonban nem utazott el, mert attól tartott, hogy nem engedik haza. 1971-ben külföldön jelent meg 1914 augusztusa című történelmi regénye, amely az orosz vereséggel végződő tannenbergi csatával foglalkozik. 1973-ban Párizsban adták ki A Gulag szigetvilág első kötetét (a kéziratot 1968-ban csempésztette külföldre), amelyben a munkatáborok és börtönök rendszerét, az áldozatok szenvedéseit tárta fel, támasztotta alá adatokkal, visszaemlékezésekkel. Sajtókampány indult ellene, letartóztatták, 1974-ben pedig hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból.

Ekkor vette át a Nobel-díjat Stockholmban, egy Zürichben írt röpiratában alkut ajánlott a szovjet vezetésnek: leáll támadásaival, ha lemondanak a nemzetellenes marxizmusról, és teljesítik nemzeti hivatásukat. Lenin Zürichben című könyvének 1975-ös kiadása után az Egyesült Államokban, a vermonti Cavendish-ben telepedett le. Kiadta a Gulag második és harmadik kötetét, 1980-ban két esszét is publikált (A tölgy és a borjú, A halálos veszedelem), és folytatta 1971-ben elkezdett történelmi sorozatát, amelynek összefoglaló címe A vörös kerék.

Az 1980-as évek közepétől, a gorbacsovi glasznosztynak köszönhetően művei ismét megjelenhettek hazájában, de csak 1990-ben kapta vissza állampolgárságát. 1994-ben tért haza, az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, otthonában halt meg szívelégtelenség következtében 2008. augusztus 3-án. „Szidalmazták és kinevették, istenítették és megvetették. De tisztelői és ellenfelei pontosan tudták, hogy Szolzsenyicin már csupán novelláival és a Gulag szigetcsoport című regényével megváltoztatta a világot, és ez tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a halhatatlanok közé kerüljön” – emlékezett meg róla halálakor egy moszkvai lap.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Ön szerint feljut-e a mostani idényben a SuperLigába a Sepsi OSK?









eredmények
szavazatok száma 759
szavazógép
2018-12-11: Gazdakör - Bokor Gábor:

A támogatások érdeklik leginkább a gazdákat

Folytatódott az elmúlt héten a Székelyföldi Gazdaszervezetek Egyesülete által szervezett gazdatalálkozók sorozata. Szerda délután Kommandón, csütörtökön Nagyborosnyón találkozhattak a gazdák a falugazdászokkal, akik a Kovászna Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vezetőjével, Könczei Csabával együtt válaszoltak a felvetett kérdésekre.
2018-12-11: Riport - Kisgyörgy Zoltán:

Rajt előtt Maksa

Észrevétlenül kifut az esztendő a markunkból – mondta az iskola előtt unokáját váró idős férfi falusfelének. – Azt pedig senki sem tudja kiköbözni, hogy mit hoz nekünk a jövő év. Nem is volna jó tudni – így a másik. Megyünk neki az újabb esztendőnek, lám, itt van a jövő – és még jobban megszorította unokája kezét. Hoztam esőtartót, mert szemerkél az áldás, ebből kéne több a vetésre – zárja szavait. És mint rövid maksai körutunk során meggyőződhettünk: valóban szükség van az áldásra e községben, hiszen az anyagi természetű gondok ellenére tervekben, elképzelésekben nincs hiány, s bár most az adventi elcsendesedés időszakában járunk, mégis azt mondhatjuk, hogy rajtra készen áll Maksa és Sepsibesenyő.