Pakó Benedek kanonok, nyugalmazott plébános Czirják Árpád pápai prelátus betegsége miatt elmaradt előadásának részleteit osztotta meg a hallgatósággal, majd a maga részéről ismertette Székelyföld megmaradásának tízparancsolatát. A személyes történetei mellett László Gyula, Egyed Ákos, Gazda József, illetve Pokol Béla gondolataival bőven teletűzdelt előadásában Pakó Benedek jókora vargabetűvel jutott el tulajdonképpeni mondanivalójához. Eszmefuttatásaiban helyett kapott Nyugat-Európa hanyatlása, a muszlim megszállás, de a szabadkőműves-neoliberális tőke ármánykodása is az Európai Egyesült Államok rabszolga-társadalmának megteremtéséért. Ezek mellett kitért a „sokak által hontalannak tekintett és elűzendő” erdélyi magyarság, székelység helyzetére is.

Pakó Benedek szerint az asszimilációval több irányból is fenyegetett erdélyi közösség nem maradhat fenn sokáig. A székely-magyar öntudat feltámasztása elengedhetetlen. Ezt a célt szolgálja az említett tízparancsolat, amelyet a szerdai vitaesten a rendelkezésre álló idő korlátozott volta miatt teljes terjedelmében ugyan nem sikerült megismernie a hallgatóságnak, annyi viszont kiderült, hogy a kanonok szerint a magyarság megmaradása csakis a liberális-ateista szellemiséggel való szembenállás jegyében képzelhető el, ennek egyedüli járható útját pedig a hit és az egyházak, az anyanyelv, a hagyományok, a kulturális örökség, a család megőrzése jelenti.

Czegő Zoltán lehangoló megállapításokkal ecsetelte a székelység helyzetét: sajnos egyre fogynak azok, akik hajlandóak megmozdulni, hangjukat hallatni, ha a székelység sorsa forog kockán. „Talán meg kellene alapítani a hallgatag költők iskoláját” – fogalmazott, arra utalva, hogy az ifjú költőgeneráció inkább a hallgatást választja, miközben pusztulni lát egy nemzetrészt. A hallgatás pedig megbosszulja magát, a székely közösség csak magában bízhat, de ha nem valósul meg az összefogás, a közös fellépés, akkor „nem kell újabb Trianon, azt mi magunk valósítjuk meg”.

Kulcsár-Terza József, csatlakozva az előtte szólókhoz, csalódással állapította meg, hogy a hallgatóság soraiban nem lát sem fiatalokat, sem pedagógusokat, de politikusokat vagy önkormányzati képviselőket. A honatya több általa vélt okot is felsorolt, a legfontosabbként a székelységet mostanság jellemző rettegést, félelmet emelve ki, amihez nagymértékben hozzájárult több más dolog mellett a kézdivásárhelyi fiatalok „terrorperének” kimenetele is. Meglátása szerint így nem lehet folytatni, a pár éve tapasztalható érdektelenség és széthúzás helyett jövőt csak a félelem legyőzése, az összetartás, az összefogás jelenthet.

Utóbbi kapcsán a centenáriumi székely nagygyűlés példáját hozta fel, ahol „ismét nem voltunk elegen”, miközben korábbi példák (köztük 2013-ban a székelyek nagy menetelése) megmutatták, hogy milyen eredményeket hozhat az egységes fellépés. Nem látja, miért kellene félni, hallgatni vagy akár az elvándorlás mellett dönteni.

Elismerte ugyanakkor – a közönség soraiból érkező észrevételekre reagálva –, hogy a kiálláshoz, harchoz a politikai képviseletnek is jobbnak kellene lennie, de fontos a közösségi felelősség is, mindenkinek többet kell tennie. Kulcsár-Terza József szerint a Székelyföld autonómiastatútumának benyújtását követő tapasztalatai is azt mutatják, nincs helye a félelemnek, merni kell a hangunkat hallatni, van esély a párbeszédre a románsággal is, de ez csak egységes fellépéssel valósítható meg.

A közönség részéről több megállapítás is érkezett. Az egyik felszólaló szerint az egység hiánya mellett alapvető gond nemzeti ügyekben, hogy nincs egy hiteles vezér. Felvetődött továbbá azok felelősségre vonásának szükségessége is, akik – noha a döntéshozás közelében voltak – az elmúlt harminc évben nem tettek semmit például az önrendelkezés törvénybe foglalásáért. Többen az oktatók, nevelők egyre szélesedő közömbösségét és a feladást emlegették, valamint ismételten kiemelték az egyéni felelősségvállalás fontosságát.