– Én apóka, nem vagyok túlzottan boldog. A szüleimtől semmit sem örököltem, kölcsönkérnem pedig nincs kitől. Milyen jó is lehet, ha az ember gazdag! De az én életem csupa vergődés. Nincs nálam nyomorultabb, szerencsétlenebb ember ezen a világon.
– Hallgass el, fiam – ellenkezett az öreg. – Ne jajgass, panaszkodj szüntelenül!
– Miért ne panaszkodnék, ha szegény vagyok? Ma sincs több vagyonom, mint amikor megszülettem.
– Olyan gazdag vagy, fiam, és szüntelenül panaszkodsz.
Az ifjú elcsodálkozott.
– Hogy lennék gazdag? Hiszen semmim sincs!
– És soha nem gondoltál arra, mennyit érnek a szemeid? Add nekem az egyik szemed, s kérj érte bármit.
– Még mit nem! Hogy adhatnám el a szemem? – riadt meg az ifjú. – Nem, a szemem nem adom semmiféle kincsért!
– Jól van – folytatta az öreg. – Akkor ajándékozd nekem az egyik kezed, s kérj érte annyi aranyat-ezüstöt, amennyit akarsz.
– Aranyért-ezüstért adjam a kezem? – háborodott fel a fiatalember. – Nem, a kezem semmiért sem adom ezen a világon!
– Most már láthatod, fiam, milyen gazdag vagy – felelte az öreg. – Miért sopánkodsz, panaszkodsz hát szüntelen? Hidd el, legnagyobb kincs maga az ember. Ha egészséges, józan az észjárása, ha elég erős és ügyes, maga is megszerezhet minden gazdagságot.

(Népmese)