Mínusz négy-öt fok nem a világ vége, de még a mínusz tízről sem állítható, hogy Európa eme szegletében ismeretlen lenne. Székelyföldön pedig kiváltképp nevetséges, amikor e pár fokocskát össznemzeti jajongás övezi.

Hogy e hidegecske mégis oszlopos hír, azért is lehetséges, mert ebben az időszakban csupán a legégetőbb feladatokat végzik el – jó honi szokás szerint ugyanis a lakók nagy többsége követi a  görögkeleti szokásrendet, miszerint, aki csak teheti, Jézus születésének napjától január hetedikéig ünnepel, mulatozik, s csak akkor dolgozik, ha a munkát már végképp nem tudja elkerülni –, így a közéleti események piacán is tekintélyes a pangás, magyarán, híreket kell gyártani. Ám maguk a hírek kovácsai sem rendelkeznek minden háttér-információval, így azt sem tudják, hogy ebben a mínusz négy-öt fokban semmi természetellenes nincs, sőt. Egy kis földrajz, egy kis természetrajz, vagyis egy kis általános műveltség kellene csupán, s máris kevesebb lenne az indokolatlan rémüldözés.

S ha netán a hírek eltökélt kovácsai még színesebbé kívánják tenni a társadalmunkat megdermesztő, majdhogynem arktikusnak mondott légbeáramlás hatását, akkor a gyanútlan kérdezők helyi emberek hangjával próbálják színezni, mi több, hitelessé tenni e jelenséget. Csakhogy melléfognak, mert ha megkérdezik a Csíki-medencében, hogy az ott élők mit szólnak a mínusz öt fokhoz, hogyan boldogulnak e természetellenes hidegben, a székely atyafi bizony kineveti, s nem azt mondja, hogy a tél bizony ismét felkészületlenül érte e térség lakóit, hanem mosolyogva megjegyzi, nálunk már csak ilyen az élet, télen rendszerint hideg van. Pirospozsgásak az emberek, s aki további színfoltot akar, felhajt egy kupicával. Errefelé nem kongatják a vészharangot még mínusz húsz fokban sem, ha csak nem szeptemberben süllyed ilyen mélyre a hőmérő higanyszála.

Mert különben elég mélyre süllyedtünk már augusztusban, de a székely atyafinak erről sem kell külön hírműsort készíteni januárban. Mert folyamatosan a bőrén érzi, ám ez mégsem érdekli a hírtelevíziókat.