Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Családtörténészek között a magyar fővárosban

2019. január 9., szerda, Riport

Kit ne érdekelne, hogy vajon kik, milyen népek lakták azt a helyet, ahol bölcsőjét ringatták, mielőtt letelepedtek volna elődei? Miért viselkedünk adott helyzetekben sokszor a magunk számára is érthetetlen módon? – tehetnénk fel elég gyakran a kérdést. Mindezt csak akkor érthetjük meg jobban, ha megismerjük felmenőinket. A családtörténet-kutatás sokféle meglepetéssel szolgálhat, de arra mindenképpen jó, hogy lássuk: magunkban hordozzuk a sokszínűséget. Ezért is jelentkeztem be ősszel Budán, a Gellért tér közelében a Bartók Béla út 21. szám alatt székelő Magyar Családtörténet-kutató Egyesülethez (MACSE), hogy láthassak, megismerhessek maréknyi genealógust, családkutatással foglalkozó értelmiségieket. Szerencsém volt: nekik éppen akkor volt délutáni találkozójuk.

  • Pillanatfelvétel a portrékiállítás megnyitójáról, középen Reicher Péter
    Pillanatfelvétel a portrékiállítás megnyitójáról, középen Reicher Péter

Kié volt a cseréppipa?

E sorok írója Sepsiárkoson született. Ott csak régiségek szórványos leletei kerültek napvilágra, mert sem az anyagiak, később pedig a politikai rendszer sem kedvezett a minket érdeklő rendszeres régészeti feltárások elvégzésének. 1883-ban Benkő Ferenc egy „kőből való fejszét”, majd a Vadason egy „kőfokost” talált. 1891-ben két darab kőeszköz került a faluból a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum állagába. 1928-ban a „rézkor végéről vagy a bronzkor elejéről származó két fejsze” került napvilágra, melyeket Roska Márton régész határozott meg. Idős Bíró Mihály kovácsmester műhelyébe egy rézbaltát vittek be, Dancs József pedig Gejemezején rézsalak és holtszenes rétegből, valamint a szántóföldből két rézbaltát és egy rézből való nyílhegyet mentett meg. A felsorolt leletek mind a múzeumba kerültek.

Az 1920-as években Incze Kálmán alszegi lakótelkének Éhmáj mezőrészre rúgó oldalában, csűrének építésekor őskori agyagedényt égető kemencére bukkant Régeni Áron unitárius kántortanító jelenlétében. A töredékekből egy 20 centiméter magas keskeny nyakú kancsót lehetett összeállítani. A falu közeléből, az ún. Sicc-kertből előkerült cseréppipát testvéröcsém Kisgyörgy Benjamin (1940–2002) hagyatékában őrzik, de eddig senki nem tudott biztosat mondani róla. A szakemberek szerint a IV. századból származik, és a Székely Nemzeti Múzeumban található egy ujjbenyomatokkal díszített cserépedényalj is, amelyet szintén testvéröcsém talált 1955-ben az árkosi Veresgödör nevű árokban.

A Szentegyháza nevű helyen kora középkori kerámiát, XI–XIII. századi lakásmaradványokat tárt fel László Ferenc 1912-ben, majd 1959-ben egy egyhajós templom alapjait (28×9,5 m) tárták fel, melyet kör alakú vár övezett. A szakemberek szerint a XIV. század elején épült. Ezek a szorgalommal összegyűjtött szórványadatok is arra késztettek, hogy öcsémmel együtt érdeklődjünk minden után, ami régi, ami valamelyest megvilágítja a számunkra hallgatásba, némaságba burkolózó múltat.

 

Az illyefalvi szénbányában

Nagyon kedvelt történelem szakos Mikó-kollégiumbeli tanárom, néhai Bányai László a régészet és a történelem, majd Harkó József (1914–1999) kollégiumi osztályfőnököm a földtan felé terelte érdeklődésemet. Így történt, hogy testvéröcsémmel begyűjtöttünk mindent, ami „régiség” volt. Bányai tanár úr révén bejutottam az illyefalvi szénbányába is, ahol meglepett a lignitrétegekben található számos csiga- és kagylókövület. Ezzel a lignittel fűtöttük a csempekályhákat télvíz idején a Mikó-kollégiumban.

Nos, ezektől már csak egy lépésre volt egy más fajta „régiség”, egy másfajta titok: szülőfalum famíliáinak eredete, a Szentkertesztiek, a Benkők, a Geleiek múltja, de miért ne? – apám és jóanyám famíliájának felmenői, akiknek sírköveit nem egyszer betűzgettük nemcsak az árkosi, hanem a sepsiszentgyörgyi Ótemetőben is.

Emlékezetes maradt az is, amikor a szovjet csapatok feldúlták a Szentkereszti-kastélyt, annak könyvtárát, ahol gyerekként felette nagy érdeklődéssel kutattuk-lapozgattuk a család képekkel-térképekkel teli, érdekesebbnél érdekesebb könyveit-kiadványait.

Szomszédaink – Kurta Áron és Tódor János bátyámék, az öreg Szolga néni, nagyapám testvére, Székely Imréné Kisgyörgy Ilona, Ilona néném –, ha meséltek valami régi történetről, mindig úgy kezdték, hogy „nagyapáméktól hallottam, hogy...” Apai-anyai nagyapámat-nagyanyámat még ismertem, de odébb „semmi lette-féleképpen” senki mást. Jogos volt-e tehát a kérdés szüleimhez: ki volt a nagyapám édesapja? És így kerültem-kerültünk mind közelebb a számunkra gyermekként varázslatosan érdekesnek tűnő családtörténetek boncolgatásához.


A gének isteni keveredése

Mindenkinek volt, van 2 szülője, 4 nagyszülője, 8 dédszülője, 16 ükszülője, 32 szépszülője. Hát nem érdekes ez? Dédszüleink génjeinek egynyolcadát, egy-egy ükszülőnk génjeinek tizenhatodát hordozzuk magunkban. Eszerint a tíz generációval korábban, mondjuk az 1740 körül élt 1024 ősünktől, mindegyiktől külön-külön, 47–47 darab gént hordozunk magunkban. A családtörténet adhat választ azokra a kérdésekre is, amikor csodálkozva kérdezzük: miért viselkedünk adott helyzetekben sokszor a magunk számára is érthetetlen módon? Nem egyszer hallhattunk olyanszerű kijelentéseket, hogy „én nem tudom, hogy kihez fajzott ez a gyermek, megkergült, makacs és fékezhetetlen?!” A családtörténet-kutatás sokféle meglepetéssel szolgálhat e tekintetben is.

A magyar, de a székely népesség sem homogén már, hanem nagyon is sokféle.

És ez a genetikai sokféleség lenyomatot hagy a lelkületekben, viselkedésünkben is. Nem árt megismerni, mi munkál bennünk. Ne csodálkozzon tehát a kedves olvasó, ha ősszel, kényszerű módon ugyan, de akadt annyi szabad időm a magyar fővárosban, hogy Budán bejelentkeztem a Magyar Családtörténet-kutató Egyesülethez.


Barátok-ismerősök között

Meghitt hangulatú kis teremben vártuk az érkezőket. Rám pillantott a Fennvaló, azt szoktam ilyenkor mondani: jöttek a „rokonlelkek”, a hasonló érdeklődésűek, s köztük kedves régi ismerősök: a Budapesten élő Gelei Judit, az árkosi Gelei család eredetkutatója és a budapesti dr. Jancsó Gábor vegyészkutató, professzor emeritus, Jancsó Ferenc maksai református lelkipásztor dédunokája, Jancsó Gábor, a sepsiszentgyörgyi polgári fiú- és leányiskola igazgató tanárának unokája. De ott volt kedves ismerősöm, Moldován György Antal egyesületi alapító tag is, akit árkosi eredetű felesége, Szép Rozika révén ismertem meg. Örömmel töltött el, amikor megtudtam, hogy az egyesület tagja Kocs János mérnök úr is, a Sepsiszentgyörgyön székelő Erdélyi Genealógiai Társaság szakavatott vezetője.

Az egyesület nagyon népes közösséget ölel fel, ez év január elsején nem kevesebb mint 1172 tagja volt.

Gyakorlott családtörténésznek aligha nevezhetném magam, de egy-egy érdekesnek tűnő tősgyökeres család múltját mindig is szerettem kutatni, szerény családtörténeti könyveimet is segítségül hívni, egy-egy kávé mellett pedig jó volt hasonló érdeklődésű személyekkel megismerkedni. Ilyen volt néhai dr. Imreh Barna református lelkipásztor, vérbeli genealógus a régiek közül, de ilyen most Gáspár-Babos Etele fiatal illyefalvi református lelkész, a miskolci Jancsó Laci barátom, a szentkatolnai matuzsálemgenealógus, Bakk Pali bátyám, dr. Nagy Lajos nyugalmazott rétyi családorvos, Haszmann Pál, a csernátoni múzeum nyugalmazott vezetője, a kőröspataki eredetű, de Nagyváradon lakó Imreh András.

Nem hagyhatom ki azokat a kedves nőket-asszonyokat, akik nagy szeretettel és hozzáértéssel művelik a családkutatást. Ilyen a Csomakőrösön lakó Debrecziné Szász Irénke, aki külön kiadványban rögzítette a Kőrösi Csoma család eddig legrészletesebb leírását és az albisi Bakcsi Csilla nyugalmazott magyartanárnő is.
Évtizedeim leperegtek az idő rokkáján, jegyzeteimből, saját gyűjtésemből lassan mintegy 150 családtörténeti adatokat, családfákat tartalmazó dosszié született. Nos, ezeknek kapcsán beszélgettünk, mazsolákkal, családtörténeti érdekességekkel töltöttünk majdnem kétórányit kedves budapesti genealógusok között. Valahol ez a találkozás is serkentett arra, hogy egyre több alkalommal színezzem családtörténeti cikkekkel a hétköznapokat, a Háromszék független napilap oldalain.


A Nemzeti Portrétár Alapítvány bűvöletében

A családtörténet-kutató egyesület székházában korlátlan lehetősége van mindenkinek hódolni genealógusi szenvedélyeinek anyakönyvek, családfák, családtörténeti tárak, gyászjelentések és sok más forrás használatával. Ebben az épületben van a székhelye a Nemzeti Portrétár Alapítványnak is, amely 2010-ben jött létre, és közérdekű célja felkutatni és internetes adatbázisban bárki számára elérhetővé tenni mindazoknak a  még fellelhető arcképét, akik életükkel, munkásságukkal részesei voltak a magyar történelemnek. Ennek érdekében az alapítvány a felkutatott történelmi arcképek tudományos beazonosítását és az illető személlyel kapcsolatos tudás összegyűjtését, az ismeretek terjesztését is szorgalmazza.

Tevékenységével történészekből, illusztrátorokból, művészettörténészekből, családfakutatókból, oktatókból, és az érdeklődőkből álló támogatói kört kívánja szolgálni.

Tavaly szeptember végén itt került sor egy olyan kiállításra, amely mind­eddig ismeretlen fotók és dokumentumok tükrében igyekszik bemutatni a szatmárnémeti születésű Csécsi Nagy Imre altábornagy életét és munkásságát. Az ünnepséget dr. Simicskó István országgyűlési képviselő, hazafias és honvédelmi nevelésért felelős kormánybiztos, volt honvédelmi miniszter beszéde nyitotta. Simicskó többek között hőseink emlékének tudatos ápolására hívta fel a figyelmet, ugyanakkor pedig egy jól kiforrott és alapvetően nemzeti értékrend továbbadásának fontosságára is rávilágított.

Erdélyi Lajos, a Honvédelmi Minisztérium humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára méltatta Csécsi Nagy Imre kiváló katonai pályafutását, valamint sokrétű társadalmi szerepvállalását. Ezt követően dr. Réfi Attila, a kiállítás kurátora, a Nemzeti Portrétár tudományos vezetője számolt be a hagyaték tudományos hátteréről, illetve a tárlat létrejöttének főbb mozzanatairól. Az ünnepi beszédek sorát az altábornagy dédunokájának, Illéssy Ádámnak személyesebb hangvételű beszéde zárta. Az általam is megtekintett kiállítás január 31-ig látogatható.

A házigazda Reicher Péter, a MACSE elnöke, portrékutató és családtörténész számomra is tartogatott egy meglepetést: egy ajánlásával ellátott tanulmánykötetet, amelyben egy portrékutató csapat színes reprodukciókkal és csatolt szövegkíséretekkel mutatja be a kolozsvári unitárius püspökség portrégalériáját (Közzétette Reicher Péter, Budapest, 2015). Bizonyára megyénk elöljárói sem zárkóznának el attól a gondolattól, ha a neves kutatók által hasonló módon egy kötetbe rendezve láthatnák – adódó alkalommal digitalizálva – Háromszék elfekvő portrékincsét.

Hozzászólások
Szavazás
Kire szavaz a május 26-i EP-választáson?










eredmények
szavazatok száma 488
szavazógép
2019-01-09: Elhalálozás - :

Elhalálozás

Szívünk mély fájdalmával tudatjuk, hogy a szeretett édesanya, nagymama, testvér, rokon, jó szomszéd,
özv. VIZOLI IRMA
(Buba)
életének 67. évében hirtelen elhunyt.
Temetése 2019. január 10-én, csütörtökön 13 órakor lesz a vártemplomi ravatalozóháztól.
Részvétfogadás a temetés előtt egy órával.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott.
A gyászoló család
4309759
2019-01-09: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

A megosztás éve (Visszapillantó / 1.)

Akár szimbolikusnak is tekinthetjük a tavalyi év első gazdasági híreit. Azok ugyanis arról szóltak, hogy a kormány elállt a megosztott áfafizetés általános bevezetésétől. Az év során azonban olyan gazdaságpolitikai intézkedések sorát hozta, amelyek megbillentették a különböző szektorok közötti egyébként is kényes gazdasági egyensúlyt. Elég, ha az állami szektorban bevezetett béremeléseket említjük. Szokásos év eleji visszapillantó sorozatunkban egyebek mellett röviden ezeket a híreket elevenítjük fel.