Gyanútlanul lobogtatom a receptet, odaadom az egészségügyi kártyát. „Ez három hónapra szól, három hónapra adjam? – Persze, köszönöm.’’ Mégis minek járjak háromszor, nem igaz? A gyógyszerésznő bepötyögi, amit kell, egy fiókból előveszi a jól ismert dobozkákat, az egyikre ráírja, és mondja is, hogy reggelente egyet. Ezt már tudom, jó ideje szedem. ( Semmi pánik, nem halálos kór ellen van, de nem is jó kedvemben nyelegetem.) Már a kis elegáns papírzacskóba is bekerül, amikor közli az árát. Na, itt most az írásban is leálltam egy pillanatra, újraélve a meglepetést. „Hát, hm..., hogy? – Mit hogy? ’’ Értelmes párbeszéd. Mondom, hogy eddig nem kellett fizetni. Mostantól kell. Értem, azaz nem értem, decemberben még nem kellett. Januártól kell... Na mindegy, folytathatjuk napestig, úgysem mennék sokra vele. Az összeg hónapokra lebontva nem sok, de így egyben, és egyáltalán meglep. Különben is a buksza, ugye, a táskában otthon. Értetlenségem láttán, érkezik a magyarázat. Változott az ártámogatott gyógyszerek listája. Értem. (Nem értem.) És az orvosok tudják? Kell nekik ezt tudni és számon tartani? Különösképpen a családorvosoknak, akik így is beleőszülnek az adminisztrációs őrültségekbe, papírmunkába, körülményes receptírásba. És a beteg? Neki ki szól? Hogy kedves Kovács néni, úgy számolja ki a nyugdíjat, hogy „nem úgy van már, mint vót’’. De ha gondolja, vásárolja meg a Hivatalos Közlönyt, talán az segít, hátha abban benne van. A reggeli kávé (ha magas a vérnyomása, gyógytea) mellett böngéssze csak át, talán okosabb lesz. Nyugdíjas, az idejéből kitelik, különben is otthon kell ülni, várni a postást. Mert előbb vagy utóbb a nyugdíj is megérkezik. Aztán a pontos, új információk szerint kiszámolhatja, hogy most melyik gyógyszert vegye meg. Na szóval, fogom magam, hazamegyek, negyedikre fel, buksza elő, irány vissza a gyógyszertár. Nem egy vagyon, kérem a dobozkákat!
Ennél azért komolyabb, ha daganatos betegségre kéri valaki a megszokott pirulákat, és kiderül, hogy azt már nem forgalmazzák. De van másik, majdnem ugyanaz, csakhogy meg kell rendelni. Ha emberünk felelősségteljesen nem az utolsó percben indult az utánpótlásért, az időben meg is érkezik, és nyugodtan folytathatja a kezelést. Ehhez képest az én kis dobozkáim megvannak, és csak „kicsit’’ kell ráfizetni. Igazából nem tudom, kire kéne haragudjak. De tényleg. A gyógyszerész ártatlan, nyilván. Ő csak segít, ha tud. Az orvos? Hát ez is az ő dolga, nincs baja elég? A biztosító, netalán a gyógyszeripar? Netalán a rosszul adminisztrált pénzek?
Amikor hazamegyek a bukszáért nyakéket nem, de sálat teszek. Sapkát is húzok a fejembe, járni fogok egyet. Ki kell szellőztetnem a lefáradt agyamat. Van baj elég...