Új kiállítás látható a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumban. A Samanisztikus hagyományok moldvai csángó falvakban? című tárlat tegnapi megnyitóján a kiállítási anyag mellett a jelenlévők megismerhették a Medvék, hejgetők, urálók című katalógust, valamint az anyag gyűjtése során készült kisfilmet is levetítették – mindkét alkotás Kinda István muzeológus, néprajzkutató közreműködésével készült. A kiállítás megnyitóján rövid műsorral léptek fel csángó hagyományőrzők.
A tárlatnyitó vendégeit Pozsony Ferenc egyetemi tanár, néprajzkutató fogadta. „A mai napon egy rendkívüli kiállítást nyitunk, amely voltaképpen arra kérdez rá, hogy a Moldvában élő katolikus csángó magyarok milyen, sámánizmussal rokonítható vagy azzal azonos kulturális elemeket őriztek meg” – összegezte a kiállítás lényegét Pozsony. A tárlatot Sántha Attila költő, nyelvész méltatta, a moldvai hejgetés, urálás, medvetáncoltatás kapcsán a keletről hozott elemek – például a sámándob, a maszkok – világát próbálta feltárni. De azt is boncolgatta, a hagyományok továbbvitelében ki kire hatott: a magyarok a románokra vagy fordítva? A magyarázat nem egyszerű, talán nem is kell boncolgatni, az egymásra hatás kölcsönös – fogalmazott.
A hejgető, uráló csapatok vezetője meghatározó szereppel bírt a moldvai csángó közösségek életében, egyféleképpen segédtáltosi szerepet töltött be. A fennmaradt szóbeszéd szerint ezek a vezetők évente egyszer egy Kerecseny nevű helyen gyűltek össze – ez Karácsonykő, Piatra Neamț lehetne –, és ott beszélték meg dolgaikat. Az 50-es években ez szemet szúrt az akkori Securitaténak, figyelték az eseményeket, és egy összejövetel alkalmával az összes ilyen vezetőt elfogták és bebörtönözték – elevenítette fel a történéseket Sántha Attila. Mindezt Duma Andrástól tudta meg, aki a maga során Farkas Mihálytól és Istók Mihálytól (aki akkoriban hat évet ült börtönben) hallott a korabeli eseményekről.
„Az elmondás valóságértékében nincs miért kételkedni, a lényeg, hogy a hejgetők, urálók vezetői évente egyszer eligazításon gyűltek össze. Hogy ki volt az eligazító, arról nem tudunk, erről nem beszélt sem Farkas, sem Istók, vannak dolgok, amelyekről az emberek egyszerűen nem beszéltek” – értékelte, hozzátéve: a néprajzosok feladata továbbra is az, hogy az urálók, hejgetők vezetőitől megtudják, mi és hogyan történt. Nagyon úgy néz ki, hogy ötven évvel ezelőtt még éltek ezek a hagyományok, elképzelhető, hogy ma is van ennek valami nyoma – emelte ki Sántha Attila.
„Pozsony Ferenc tanulmányának és kiállításának nagy pozitívuma, hogy egyáltalán bele mer vágni a témába, és még azt is vállalja, hogy kimondja: bizonyos esetekben a román folklór kutatása éppen hogy a magyarban csak elhomályosultan, töredékesen megmaradt szokáselemek tisztázását oldja meg” – összegzett Sántha Attila.
