Nem merő ámításról van szó, kitetszik ez abból, amit a két községben élő kőfaragók mesélnek. Mindenekelőtt az itt bányászott alapanyag tartóssága és faraghatósága az, mely a felhalmozott tapasztalat nyomán hagyományos szakmát szült a vidéken. Miként az Olt völgyében a zúzott követ ontó bányák honosodtak meg, illetve a helyi kőzetek természetének megfelelő fejtési és bányászati módszer, például a kockakőfaragás eresztett gyökeret, úgy itt a sírköves szakmának nyílt ― s nem is akármilyen tartósan ― érvényesülési tér. Akad kőfaragó-dinasztia, mely az időknek négy nemzedéknél is távolabbi rétegeibe vezeti vissza a maga eredetét. Mintha az olasz ősök akár több száz éves családi véleményének adna hangot az ifjú Papp Emil, amikor azzal ülteti le a riportert, hogy ,,ugye, a királyok is kőből építkeztek", s az természetesen nem véletlen.

Arról van szó persze, hogy az építőanyag tartóssága magyarázza a kő iránti lankadatlan érdeklődést a királyok székhelyétől némileg távol esett, de a maradandóságra szintén igényt tartó felső-háromszéki körzetben is.

Idősb Papp Sándor mesterrel végigjárjuk a szentkereszti temetőt, melyet alighanem joggal mutat úgy be, mint saját családi alkotását. A mester szakértelmén kívül a helyi homokkövet dicsérik a tucatnyi évtizede felállított keresztek. Olyik moha- és zuzmólepte sírkövet felkérésre most újította fel, s a lehántott, pár milliméteres felső kopottság alól az újakhoz fogható szép és hibátlan, repedés nélküli síremléket bontott ki, mely e tekintetben miben sem különbözik a ma állítottól, holott, mint említettem, már évszázada veri az eső, támadja a fagy. A műkő ilyképpen a maga kurta életével abszolút versenyképtelen a vidéken, repedések éktelenítik, érthető, hogy csak elvétve akad belőle a szentkereszti temetőben.

No de a 65. évét taposó mester művészetbe hajló alkotásaira a legbüszkébb, s valóban figyelemre méltó, ahogy a szentkereszti homokkőben rejlő lehetőséget, a finomabb faragászatét kiaknázza. Idősb Papp Sándor bizony a székely fafaragás művészetének emelt kőből többrendbeli emlékművet szülőfalujában. Kopjafás sírkövei letisztult rajzolatukkal, a vésetek finomságával vonják magukra a figyelmet, s érdemlik ki a dicséretet, különlegességnek számítanak székely kapui is.

Szólaltassuk meg az örökölt szakmát ― munkahelyteremtésről lévén szó ― két fiára, ifjabb Sándorra és Emilre is áthagyományozó mestert.

Székely kapu kőből

(Műhely) Itt nincs miért műhely legyen ― hangzik el a székely portán ―, ez a szakma annyira poroz a flex miatt, amivel újabban dolgozunk a spicc mellett, hogy nagyon. Elég egészségtelen is, a szilikózis a nagy veszély. De gyönyörű szakma a kőfaragászat, és művészet, ha amit fából megcsinálnak, azt kőből is megalkotjuk. Krasovszki Emil egykori polgármester biztatott, csináljak valami olyasmit, ami még nincsen. Az én ötletem volt a székely kapu kőből, ami a tanácsnál és az iskolánál is található. Nálunk főleg kézi munka van, régebben csak az volt. A bányát kézzel műveljük, ha robbantanánk, annyira összetörné a követ, hogy legfeljebb törmelékként lehetne az útra szórni. A fiaim most gattert akarnak venni, cirkulát, igazuk van, mert úgy nincs selejt. Most a kő harminc százalékát lefaragjuk, úgy minden darabból lapokat lehet vágni, amit nagyon keresnek ma az építészek, a fal oldalára felragasztják. Miket készítünk? Abszolút mindent: kapulábakat, kerítéseket, házalapokat, lépcsőket, de az alapszakmánk a sírkőfaragás. Legutóbb Szentlélekre és a Kantába készítettünk olyan kerítést, amit más nem tud. Január-februárban felveszem a rendelést egész évre, olyan még nem volt, hogy mi álljunk, mert nincs munkánk. Földet? Egy keveset művelünk, de nekünk olyankor kell faragnunk, amikor másnak mezőre kell járnia.

(Ősök, szakmabéliek) Fiatalkoromban tizennyolcan voltunk kőfaragók Polyánban, abból mi öten testvérek, mind egy ág, mind Pappok, csak kihaltak, ma hárman maradtunk a fiaimmal, s akik még velem dolgoznak. Szentléleken faragnak még a Bartalisok, de aztán le Bükszádig senki. A messze környékről mindenki idejő, ha faragás kell neki, kapok rendelést még Moldvából és a Regát déli részéből is. Dédnagyapám Olaszországból származott, Papp Károlynak hívták, Szászmedgyesre telepedett eredetileg. Nagyapám, ő is Károly, felkerült ide, Szentlélekre, ő nyitotta meg a bányát, a Vigadó építését ő vezette, híres, tanult mesterember volt, a Bartalisok tőle tanultak. Nagyanyámnak huszonkét gyermeke lett, felnőtt nyolc. Apám átköltözött Polyánba, mert ott annyira elszaporodtak, nem fértek meg. A mesterség fiúról fiúra öröklődött. Negyedik osztályos voltam, vittem az ebédet édesapámnak, s nekem estig ott kellett dolgozni. Másképp volt, mint most. Sose felejtem, kapulábat faragtunk, vettetőkövet, küszöbkövet és ütközőkövet oda, ahol a két kapuszárny találkozik.

(Divatok) Édesapámék sokkal szebb dolgokat faragtak, mint mi. Most mindent egyszerűsítenek, minél durvább, minél egyszerűbb, annál keresettebb. Ez a divat. Lehet, egy idő után megváltozik. Abból gondolom, hogy amit én találtam ki, a kopjafás sírkő, népszerű lett. Hogy rendelik-e? Nem győzzük csinálni. De sok idő kellett hozzá, megvan már vagy tiz-tizenöt éve. Annyi gyönyörű dolgot lehetne faragni, de nehezen veszik át az emberek. Mert nekik nem az új kell, hanem az pont olyan legyen, mint a komának. Nehéz kimozdítani őket, de most talán sikerült. Virágos mintát faragtam rá a magam fejétől. Amíg nem újítottam, addig két-három mintával Isten tudja, hány mester dolgozott. Hogy egy mintát elfogadjanak, ahhoz legalább tíz év kell. Legelőbb a papok, mérnökök kérik, aztán átveszik mások is. Most nem győzzük faragni, rendeltek Svédországba is. Csíksomlyóra a Kálvária harmadik stációját én csináltam. Albisba egy miniszternek akkora házat, úgy lehet, a megyében nincs még egy olyan.

(Kisiparos) Nagy tételben nem tudunk megrendelést vállalni, mert minden kézzel készül. Tudom, egy évben hányat bírunk meg, többet nem vállalok, nem kell hazudni, hogy miért nem készült el. Családi vállalkozásban dolgozom a fiaimmal s két emberrel, míg a legények kisebbek voltak, független kisiparosként, de most másképp van, mert megnősültek ― jő a hatodik unokám ―, s meg kell élniük. A mi kövünket a fagy nem öli, a sírkövünk száz év múlva is sírkő marad. Egy kőbányában legalább tíz-tizenöt fajta kő van. Amiből a sírkő készül, az annyira finom, azt sajnáljuk egyébnek összevágni. A szegélynek durvábbat használunk, a házalapnak megint, mindennek megvan az osztályozása. Valamikor a viktóriavárosi kőkemencék itt készültek Polyánban. Apámék két méter átmérőjű köszörűköveket faragtak az üveggyáraknak, azokat ökörrel, szánnal szállították el. Puhább homokkőből, amivel fenni lehetett. Az itteni bányában ma csak mi dolgozunk. Amit kiszabadítunk, az a miénk. Adót fizetünk rendesen. Ezelőtt? A néptanács úgy tett, mintha aranyat bányásztunk volna. Sorompókat szereltek, fegyveres őr vigyázott, minden kő fel volt jegyezve. Jaj! Ha egy követ eladtunk, azt már a preceptor tudta: itt hat kő volt, nem öt! Most végezzük a dolgunk, fizetjük az adót, s kész. Azért is kellene a gatter, csak belekerül 450 millióba, a fiam kinézett egy cirkulát az interneten. Én már nemigen akarom, mert öreg vagyok, de nekik kell. Nagyon keresett cikk a kis lapocska, abból sok elkelne.

*

Papp Emil, a kisebbik fiú meséli, pályázatot nyert tavaly, abból azonban csak kisebb gépekre futotta. Tudomásuk van róla, hogy nemzetközi cég nyitott a szomszédos Bélafalván márvány- és egyéb kőkereskedést, nyilván, a versenyhelyzettel is számolni kell. Idősb Papp Sándort nem foglalkoztatja a dolog, szerinte ,,olyanból, márványosból" sok van az országban, ők a vevőkörüket nem veszíthetik el. Emil egyelőre nem kíván nyilatkozni, abban reménykedik, amit apja így foglal össze: ,,Egy kuncsafti kör sok év alatt alakul ki, nekem olyan kuncsaftjaim vannak, hogy évtizedek óta dolgozom nekik és rokonaiknak." Emil hozzáteszi: ,,Magyarországon, Vácott két évet dolgoztam egy gránitüzemben, a bélafalvihoz hasonlóban. De homokkőből is dolgoztunk, s ott láttam egy cirkulát, amilyen nekünk kéne. Azt egy lakatos csinálta, le is rajzoltam, az már 120 millióból előállítható." A riporter is úgy véli, a növekvő igények, a fellendülő építőipar megbírja a Papp-féle termékeket is, különösen ha a székelyesen faragott, helyi mintás faragászat piaca nem omlik össze, a terjedő egyenízlés nem gyalul le mindent, s a gépesítésben, valamint az árban fel tudják venni a versenyt a nagykereskedésekkel.