Csíkországnak fővárosába ritkán járok, pedig csak itt van ehejt, a város végén s onnét még egy kőhajításnyira. De ha a kötelesség szólít, menni kell, nincs apelláta. Az ember, míg utazik, mi mást tegyen, mint bámulja a tájat. Na, jó, az utat is, meg fél szemmel a forgalmat is figyeli, mert magad uram, ha szolgád nincsen, azaz vezetni is kell valakinek (ilyenkor lesz az emberből valaki). Szóval, nezdelődtem jobbra is, meg balra is, azt nem mondhatom, hogy gyönyörködtem a tájban, mert igen hamar feltűnt, hogy sok helyütt a föld nincs még felszántva. Cudar ősz volt, igazából nem is volt, lassan már két évszakos tájékon élünk, anélkül, hogy tapodtat is odébb költöztünk volna, állapítám meg magamban, s tovább szemlélődtem nyugalmas magányomban.
Aztán amint beértem a Csíki-medencébe, már nem láttam felszántatlan földet. No nem azért, mintha odaát szorgalmasabbak lennének székely testvéreink – hanem mert a hó még mindig vastagon állt a földeken. Amikor nálunk már rég nyoma sem a télnek, csak a Bodoki-havasok tetején lehetett látni némi fehérséget, s tiszta időben a Nagy Sándor csúcsán – no, szegény csíki komák, nektek sem fenékig tejfel az élet, állapítám meg újfent magamban.
A kötelesség egy pénzintézménybe irányít elsőként, két hölgy az asztal túloldalán, a fiatalabbik egy ügyfél panaszát hallgatja, társa rám szól: tessék helyet foglalni! Ezt lehetett volna barátságosabban is mondani, nem csak úgy, foghegyről, gondolom magamban, azért szót fogadok. Meg sem melegedik a szék alattam, máris szólít, közben egy-két instrukciót ad fiatalabb, az ügyvitelben vélhetően tapasztalatlanabb társának. A mi ügyintézésünkben eléggé spóroltunk a szóval – annál jobban csak a kedvességgel. Részéről. No, jól belefagyott a lélek a hölgybe, állapítám meg ezúttal is magamban, s a hideg is kirázott, amikor nesztelen becsukódott hátam mögött az ajtó. És ott a hóbuckákat kerülgetve arra gondoltam, mennyire nem helyes egyetlen emberrel való rövid szóváltás után egy nációról véleményt kialakítani.
Aztán egy boltba tértem be, az elárusító hölgy épp csak fel nem falt, majd egy kávézóban próbáltam elmulatni a várakozási időt, a kurta kötényes kisasszony épp csak az ölembe nem löttyintette a feketelevest. Ezek után felhagytam a kedveskedéssel, a mosolyt letöröltem arcomról, és semmit nem állapítottam meg magamban. Egy kicsit bennem is megfagyott a lélek, mégis az jutott eszembe: ne ítélj, hogy ne ítéltess. Azért szorongva léptem a hivatalba, hová a kötelesség szólított, aznapra a mogorva emberekből épp elég kijutott. Egyenruhás őr fogadott a belépőnél, ízes szóval kérdezte nevem, jövetelem célját. És bár a megbeszélt időpontnál korábban értem oda, nem leültetett, de – szóba állt velem. Sokáig nem beszélgethettünk, mégis sokmindent megtudtam róla. A szomszéd faluból való, felmenői is mind csíki székelyek voltak. Szereti a helyet, ahol él, a világ minden pénzéért sem menne máshová dolgozni, pedig fizetéstől fizetésig alig éri a széle a hosszát. De ha így rendelte a fennvaló, hát így lesz, mondta derűsen, és azzal bebocsátott a nagy fehér ajtón. Egy mosolyt is küldött utánam.
Csíkban aznap hideg volt. Belül már nem éreztem a fagyot.