Párizsi levelekMájus még előttünk

2019. február 16., szombat, Kitekintő

A ’68-as franciaországi eseményeknek – legalábbis fél évszázad távlatából visszatekintve – ama kis csoport lett a győztese, amelynek tagjai később vezető szerephez jutottak a bővülő médiafelületen, a kulturális élet irányításában, a mitterrandi kalandos politikában. Konzervatív és nemzeti szemszögből e győzelem azonban pirruszi: Európa nyugati fele végleg elveszti arcát, ha így folytatódik.

Kezdetben himnuszokat zengtek a hosszú párizsi tavaszról, de idővel szaporodni kezdtek a vele szemben kritikus, sőt, elutasító hangok. Noha a ’68-cal szemben igen kritikus Raymond Aron és Alain de Benoist, illetve az azt egyértelműen elutasító Éric Zemmour nézeteit osztom, az eseménynek volt vonzó, pozitív vonatkozása is. Rám is hatott például Jean-Paul Dollé filozófus poézissel megírt könyve, A barikádok öröme, amely így ér véget: „Május még előttünk van.” Ő annak örült, hogy néhány hétig a „nép” határozhatta meg a politika beszédterét, amelyet az elit ismét elorozott tőle.

Az eseményeket végtére is a következmények alapján kell megítélni. És azok riasztóak, felháborítóak. Néhány hete Párizsban, Pikardiában és Elzászban jártam. Ha az idősebbeknek szóba hozták ’68-at, csak dühösen legyintettek. Az „utca emberei” a tévériporter kérdésére, miszerint mit jelent számukra ’68, vagy zavart mosollyal, vagy poénos hetykeséggel válaszolták: a szexuális szabadságot, a mindent lehet és szabad világát.

A diákmegmozdulás vívmánya például az oktatás alapos reformja. Pozitívum, hogy nem kímélték a tőkés rendszerhez idomult hagyományos baloldalt sem, és elítélték a keleti államszocializmust.

A diákok, a munkások az elnyeléssel fenyegető jelen és a bizonytalannak érzett jövő miatt adtak politikai formát rossz közérzetüknek. Kulturálisan önállósították magukat. Mint ismeretes, ’68-nak vannak észak-amerikai, mexikói, olasz, német és kelet-közép-európai helyszínei is. A párizsi szín azért homályosítja el a többit, mert itt sikerült, ha csak egy történelmi pillanatra is, megrendíteni a hatalmat önbizalmában, működésében.

A negatívum, amit a mérleg másik serpenyőjére teszünk, viszont tönkreteszi a mérleget, annyira elbillen. De Gaulle tábornok, az V. Köztársaság megalapítója, az utolsó igazán szuverén államfő ideális célpont volt a fiatalok számára. Ő volt az utolsó apa, a követhető főnök, a nemzet férfias megtestesítője. ’68 után a még gyerekkocsis apukák, a menedzser-elnökök és elnőiesedő tinédzserek kora következett. A tábornok-elnök persze nem miattuk hagyta faképnél nemzeti őrhelyét. Saját táborának jelentős része hagyta őt cserben, miután jól elfenekelte az őt kétségbe vonó fiatal hőzöngőket, a baloldalt és a szakszervezeteket. Marcel Gauchet két éve megjelent interjúkötetében – Megérteni a franciák balsorsát – világosított fel: de Gaulle elnök hibát követett el, amikor komolyan vette a májusi követeléseket...

 

Charles de Gaulle és Georges Pompidou

 

Az egyenlősdiség korparancsolata szétfolyt a karizmát vesztett társadalomban, és ragadt, mint a kiömlött kakaó. Kicserélhetően egyenlővé vált a férfi a nővel, a szülő a gyermekével, a tanár a tanítványával. Az utópikus univerzalizmust a maga hasznára fordította a multinacionális világkereskedelem. Hogyisne? Tilos volt tiltani. A család, az iskola már nem a nemzeti-kulturális örökség átadásának helyszíne, hanem az egyéniség kibontakozásának színpada. A forradalmi fantazmagóriára, a burzsoá család láncainak szétszakítására jól rímelt az individuum – Übü király – fogyasztási őrülete.

Nemcsak diákmegmozdulás volt ’68-ban Franciaországban, hanem a munkásság utolsó nagy, országos milliós sztrájkjára is sor került. Nyugat-Európában ez volt a „búcsúfellépése” ennek az osztálynak.

A Székely Mikó Kollégium filozófiatanáraként 1993 tavaszán kaptam először meghívót egy compiègne-i gimnáziumba tapasztalatokat szerezni. Később, az ELTE politológia szakát elvégezve, különböző pesti gimnáziumokban tanítottam, és tapasztaltam hatvannyolc lopakodó szellemiségének terjedését. Ezért fordítottam le és jelentettem meg Georges Pompidou elnök Girondas című szatirikus novelláját, megismerkedtem Pompidou elnök tanácsadójával, Bernard Esambert bankigazgatóval, akinek a visszaemlékezéseiből szintén fordítottam. Tőle tudom: a diákmegmozdulások közepette, májusban kezdtek sorra leállni az üzemek, ráadásul május 18-án a külföldről hazaérkező de Gaulle azzal is szembesült, hogy a minisztériumok jórészt kiüresedtek. A francia közvélemény akkor ismerte meg az elnök árnyékban dolgozó miniszterelnököt, Pompidou-t. Május 25-én ő vezette a feszült tárgyalásokat a szakszervezetek és a munkáltatók között. „Nem fogok fukarkodni!” – mondta munkatársai­nak. A cél: legyen vége a felfordulásnak.

A hosszúra nyúlt tárgyalások során a diákmegmozdulást meglovagoló, de azzal különösebben nem szimpatizáló szakszervezetek szinte mindent elértek: a minimálbér 35 százalékos növekedését, a munkabérek két ütemben történő tízszázalékos emelését, a 48 órás munkahetet, ötvenszázalékos bért a sztrájkok idején. A Renault-Billancourt munkásainak még ez sem volt elég. A sztrájkot folytatták. De Gaulle külföldi és belföldi ellenségei dörzsölhették a kezüket, a francia gazdaság megrendült. Más kérdés, hogy két év múlva az infláció elnyelte a vívmányokat.

A hatvannyolc televényén szárba szökkenő kozmopolita „második baloldal” már elfordult az üzemi munkásságtól, amely még patrióta volt, s helyette a harmadik világ páriáit, a családbontó feministákat és a szexuális kisebbségeket karolta fel. A többségi vélemény rasszista lett az Amerikából importált pozitív diszkrimináció hatására.

Nem a helyi, európai lakosság gyermekvállalási kedvének támogatása, hanem a több feleséget birtokló harmadik világbeli férfiak családegyesítése folyik most is. Még a volt miniszter asszony, Rachida Dati is arab nevet adott lányának.

’68 francia tavaszát a történészek zöme lázadásnak tekinti, de semmiképp sem forradalomnak. Ráadásul a „nagy nemzedék” számos képviselője politikusként, íróként, társadalmi kutatóként, „haladó értelmiségiként” a legnagyobb támasza lett az uralkodó rendnek.

Éric Zemmour író, a Le Figaro esszé­istája A francia öngyilkosság című könyvében felhívta a figyelmem többek közt Jean-François Revel Sem Marx, sem Jézus című könyvére. Revel a „szép, új világ” beköszöntének hajnalán, 1970-ben megsejtette, hogy ama bizonyos forradalom, amelynek eljövetelében nem lesz köszönet, nem Moszkvából, nem Havannából – lásd Castro- és Che Guevarra-őrület –, nem is Pekingből, hanem San Franciscóból jön. A forradalom – írta – liberális lesz. Ez az újliberális mentális gátszakadás felerősített egy másik forradalmat, a vadkapitalizmus közösségbomlasztó forradalmát. (Az említett Esambert úr vezette be a gazdasági világháború fogalmát az 1991-ben megjelent könyvében, amely az angolszász és német szakirodalmat figyelő szakmabeliek figyelmét elkerülte.) Revel a párizsi eseményeket megelőző Woodstock hatására az egyéni érvényesülés forradalmát jósolta.

Az újliberalizmus és az újkapitalizmus szörnykoalícióban tette tönkre a hagyományos társadalmat. Cinikusan ezt vetik ilyenkor a panaszkodó szemére, hogy a régi jobb volt, mint a mostani? Igenis jobb, bár elismerem: a mostani kényelmesebb. Ám a kényelmesebb önmagában jobb-e? Jó az, ha az amőbamozgásra hajlamos egyént már nem veszi körül a tükröt mutató kis és/vagy nagy közösség? Hogy egy példát is mondjak: a hetvenes évek Franciaországában a megszólított politikusok nem kérték el az interjút újraolvasásra, egyeztetésre. Kertelés nélkül beszéltek, és bíztak a kérdező tisztességében is. Mára ennek vége, mindenhol a bizalmatlanság honol. A minap történt, hogy a Les Echos újság visszamondta a vasutasok sztrájkja kapcsán Elisabeth Borne szállításügyi miniszterrel készült interjút, ugyanis annyira átírták az eredeti szöveget a Matignon-palotában, hogy megváltozott az értelme. A lejáratást, a meghurcolást – lásd, amit Fillon elnökjelölttel műveltek –, a moralizáló hangnemet, amelytől nagyon tartanak politikusaik, a mikrofonhoz jutó ’68-asok hozták divatba. A médiahatalom működésére sok szuggesztív példát olvashatunk Trócsányi László igazságügyi miniszter, volt párizsi nagykövet napokban megjelent Párizsi naplójában is.

Eltelt ötven év, a konzervatív és a liberális felfogásban gyökeres a különbség ’68 megítélésében. A ’68-asok, vagyis ma már inkább utódaik Brüsszelben is, bármiféle józan észérv ellenére ragaszkodnak a nemzetállamok feletti elvekhez, a megalkuvó migránsbarátsághoz, a genderőrülethez.

Franciaországban a main­stream média minden természetes autoritást – apát, tanárt, papot, tulajdonost, minisztert – már évtizedek óta a sárba tapos. Beszéltem olyan tanár kollégával, aki minden baj forrását a francia kolonializmusban látja, és hamut szór fajtája fejére. És ezrek mondanak ilyesmit hetente diákjaiknak. Csodálkozunk, hogy francia- és Európa-gyűlölő lesz az így tanított bevándorló fiatal? Holott a gyarmatosításnak áldása is volt: az infrastruktúra kiépítése, az oktatás, a kórházak, az egészségügy minőségi javulása. Ennek eredménye az afrikai baby-boom, amely maga alá temetheti a kutyasétáltató Európát.

A Sorbonne egyeteméről vagy az École normale tantermeiből kijövő trockista, marxista-leninista, újbaloldali, illetve kritikai marxista fiatalok elárasztották a kultúra, a média, az oktatás minden szegmensét. Egymás közt vitatják meg az új világ működésének mikéntjét, a határok lebontását, és a harmadik világ a mennyországuk. A jobboldalnak, a konzervatívoknak marginális szerep jutott. Az EU-s intézmények francia képviselői­nek nagy része, de a szakapparátus is a baloldali fészekből repült oda, megtéríteni a keresztény és nemzeti érzésében avasodó kelet-közép-európait. A nyolcvanas években újra felfedezett Tocqueville az amerikai demokráciáról írt könyvében megjósolta a demokratikus többség véleményuralmát. Nosza, meg kellett akadályozni a gyűlölt arisztokrata jóslatát. A „pozitív diszkrimináció” fegyverével, az emberi jogok valláspótlékával plusz érvényesülési alkalmat biztosítottak mindenfajta kisebbségnek – kivéve persze az őshonos kisebbségeket.

A demokrácia ma nem a nép hatalma a nép nevében a népért, hanem jogi intézmények uralma a jog nevében a kisebbségekért. Ezt nevezik ma „jogállamnak”.

A konzervatív világszemlélet szerint a nemzet a családok családja. A francia dekonstruktőrök – Foucault, Deleuze, Guattari – e nézetrendszert vették célba. Egyetemisták kiképzett hada fújja nótái­kat, miszerint semmi sem természetes, minden szerzett, azaz társadalmi. Nincs biológiai adottság, csak kulturális szerzemény. Nem nőnek születünk, hanem azzá válunk. Nem franciának, magyarnak születtünk, hanem azzá idomítanak. Minden, a természetes asszimilációt segítő eszközt eldobtak: a keresztnevet, a ruházatot, a nyelvet, az iskolát, a történelmet, a kultúrát, a keresztény vallást. A hatszögű ország szerintük egy múlt nélküli terület, amelyen korábban vagy később érkezett csoportok élnek egymás mellett. Ennek az utópiának a megvalósítása a hatvannyolcas szócsövek célja. Daniel Cohn-Benditet idézem: ”A francia nép nem létezik; és nép sincs.” Kedvence, Macron elnök hasonlókat fecsegett a kampánya során.

A totalitárius természetű egyetemességben a szabadság nihilizmust és anarchiát szült, amely felcseperedve vadházasságra lépett a liberális világpiaccal.

A második baloldalnak és csatolt különítményeinek nem az a célja, hogy feláldozza a burzsoáziát a proletárok oltárán. Európa őshonos népeit – az utolsó akadályt – akarják rákényszeríteni egy erőltetett fajkeveredésre. Kerül, amibe kerül.

 

Sárgamellényesek tüntetése Párizsban

 

Igaz, némi késéssel felénk is voltak és vannak képviselői a ’68-as eszméknek.

Az MSZMP-t, akárcsak a szovjet kommunista pártot, a párizsi tavaszból csak az érdekelte, ami alátámasztani látszott irányvonalát: a válság. Külsőségeiben az SZDSZ utánozta a ’68-asok szellemiségét, őket tartotta a legfőbb zászlóvivőknek. Jobbat nem tudok, mint amit Pokol Béla írt meg a kilencvenes évek közepén A „francia intellektüell” visszatérése című tanulmányában. Ennek lényege, hogy egyrészt  mértéktelen főváros-központúsága miatt hasonlóság van Franciaország és Magyarország közt. Másrészt az 1989-es fordulat után a politikai életben és az olyan kulturális jellegű funkcionális alrendszerekben, mint a tudomány, a művészeti szféra és a tömegkommunikációs szféra, Pesten is felbukkant a párizsihoz hasonló „diffúz értelmiségi”, avagy „francia entellektuell” visszataszító típusa. E szerepet vállalók ugyanis nem elégedtek meg a szakma elismerésével, ha volt ilyen, hanem minden apró-cseprő közéleti esemény után rohantak a tévéstúdióba, rádióba, elmondani irányadónak hitt véleményüket. Kellő tájékozódás és a hozzáértés hiánya miatt gyakran mondtak szamárságokat, de nem kértek ezért bocsánatot a nagyérdeműtől.

Ma sem becsüljük meg azon francia jobboldali értelmiségieket, akik őszintén érdeklődnek Kelet-Közép-Európa iránt, és több fórumon is méltatják például a magyar kormány külpolitikáját. Három személyes ismerősömet is említettem már a Háromszék hasábjain – Alain de Benois ismert filzófus két igen színvonalas folyóiratot is szerkeszt (Krisis, Éléments), s alkalomra várva készül interjút készíteni Orbán miniszterelnökkel; Éric Zemmour nagy példányszámban fogyó könyveiből  kiderül, hogy nemcsak a mai magyar törekvések szimpatizánsa, ismeri is a magyar történelmet; Bernard Dumont úr a Catholica folyóirat főszerkesztője. Mindhárman a magyar külpoltika hívei. Építkezni kell, a hatvannyolc okozta romokból is. Amíg nem késő.

S. Király Béla

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 769
szavazógép
2019-02-16: Magazin - :

Okoshordót fejlesztett ki a sörgyártó

Olyan söröshordót fejlesztett ki a Carlsberg, amely figyeli és hosszabb ideig tartja frissen a benne lévő sörmennyiséget.
2019-02-16: Nemzet-nemzetiség - :

Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (2.)

Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú új tanügyi törvény. Ebben a XII. fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény.