A boszorkányüldözés kirobbanását a történettudósok, szociológusok és pszichológusok az elmúlt pár száz évben igencsak változatos módon próbálták megmagyarázni: akadtak olyanok, akik hallucinogén szereket tartottak felelősnek a hisztériáért, voltak, akik a klimatikus viszonyokat hibáztatták, míg mások a puritán közösség szigorú szabályaira és az indián törzsek támadásai által keltett félelemre vezették vissza a rejtélyes eseményeket. Nem tudni pontosan, hogy melyik tényező milyen mértékben játszott szerepet, az viszont tény, hogy két salemi kislány, Betty Parris és Abigail Williams 1692 februárjától rendkívül furcsán kezdett viselkedni: a városka tiszteletesének gyermekei gyakran a földön fetrengtek, tomboltak, illetve érthetetlen és ismeretlen nyelveken kezdtek beszélni, amivel halálra rémítették a puritán polgárokat.

Ma már sejtjük, hogy a leányok – és a példájukat követő salemi fiatalok – így próbáltak meg lázadni a közösség szabályai ellen, a városlakók azonban furcsa viselkedésüket boszorkányok ördögi praktikáinak tulajdonították. A felnőttek bátorítására a gyermekek hamarosan meg is neveztek három asszonyt, csak arra nem számítottak, hogy amit ők játéknak véltek, az véres eseményekbe torkollik majd: Betty és Abigail először a város ismert koldusát, Sarah Goodot, az idős és gazdag Sarah Osborne-t, illetve a tiszteletes barbadosi rabszolganőjét, Titubát vádolta meg boszorkánysággal.

A leányok vallomása nyomán 1692. március 1-jén őrizetbe vették a három nőt, a per azonban ezután váratlan fordulatot vett: hamarosan egyre többen panaszkodtak arról, hogy rontást helyeztek rájuk, és mind többen mutattak a tiszteletes gyermekeihez hasonló tüneteket. Alig telt el pár hét, és tömeghisztéria tört ki Salemben, ugyanis a „megátkozott” leányok még számos boszorkányt megneveztek, így a vádlottak száma 150 fölé nőtt – köztük egyébként egy négyesztendős kislány, Dorcas Good is szerepelt –, a fekete mágia pedig a környező városokban, még Bostonban is felütötte a fejét.

Mivel az 1689. évi lázadás miatt Massachusetts gyarmatnak akkor éppen nem volt kormányzója, az események túlzottan szabad folyást nyertek, a június során megérkező William Phipps pedig egyelőre csupán annyit tehetett, hogy vizsgálatot rendelt el az ügyben, ez azonban hosszú hónapokig húzódott. Időközben az álmok, látomások, megérzések és a felhergelt lakosság vallomásai nyomán tájékozódó bíróság sok vádlott esetében már az ítéletet is meghozta: június 10-én halálba küldték az első „boszorkányt”, Bridget Bishopot, majd az év során további 19 ember életét oltották ki.

A későbbi kutatások nyomán világossá vált: a vádlókat, illetve a bíróságot egyfelől az befolyásolta, hogy az adott közösségben ki számított a legfurcsább embernek – ez főleg a lányok esetében lehetett így, akiknek nyilvánvalóan szemet szúrt a koldusasszony vagy a számos válása miatt eléggé lenézett Bridget Bishop –, de a régi sérelmek és a mélyben lappangó konfliktusok is hasonlóan fontos szerepet játszhattak. A halálra ítélt Proctor házaspár esetében a legnyomósabb indok az esküdtekkel fennálló ellentét lehetett, míg az idős, halálra kínzott Giles Corey végzetét az okozta, hogy ő volt Salem legnagyobb földbirtokának a tulajdonosa.

Massachusetts bíróságai tehát 1692 őszéig elszántan üldözték a boszorkányokat, Phipps kormányzó azonban ekkor már erélyesebben lépett fel ellenük, mivel egyesek az ő feleségét is megpróbálták vád alá helyeztetni. A gyarmati hatóságok közbeavatkozásának hatására Salemben és a többi városban véget ért a vérontás, Phipps pedig 1693 tavaszára azt is elérte, hogy az addig börtönben sínylődő vádlottakat végre engedjék szabadon. Egy év után, húsz ember élete árán véget ért a salemi boszorkányper, amely az amerikai gyarmatok szellemi életére is komoly hatást gyakorolt: a tömeghisztéria súlyos tekintélyveszteséget okozott a puritán egyháznak, így komoly szerepet játszott abban, hogy a 18. században a felvilágosodás, majd a liberalizmus került domináns pozícióba.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)