Előrement a róka, s mondta:
– Rövid fülem, hosszú lábam, hosszú farkam, hopp, de nagy ez az árok!
Azzal nekiugrott, s szépen bele is esett az árokba. Utána a nyúl mondja:
– Hosszú lábam, hosszú fülem, kurta farkam, de nagy ez az árok!
Úgy keresztülugrott az árkon, mintha nem is lett volna. Harmadiknak jött a farkas. Azt mondja:
– Hosszú lábam, hosszú fülem, hosszú farkam, hopp, de nagy ez az árok!
Nekiugrik az ároknak, s szépen belepottyan. Na, próbálja a róka, próbálja a farkas mindenféleképpen, hogy kimásszanak az árokból. De mély volt az árok, nem tudtak kimászni.
– Állj meg, farkas koma – mondja a róka –, mindjárt kikerülünk innét. Én felállok a te válladra, kiugrom, aztán hosszú farkamat leeresztem, s kihúzlak téged is.
– E bizony jó lesz – mondja a farkas, s hagyta, hogy a róka a vállára álljon. Róka koma egy szempillantás alatt kint volt az árokból, aztán nagyot kacagott, ott hagyta a farkast. Orgonált a szegény farkas nagy keservesen, s egyszer csak arra jön egy varjú. Kiszól a farkas:
– Hej, lelkem, varjam, ha én úgy tudnék repülni, mint te!
Mondja a varjú:
– Ne búsulj, megtanítlak én jó szívvel, csak fogózz bele a farkamba!
Letartja a varjú a farkát, belefogódzik a farkas. Elkezd vele repülni. Felrepül jó magasra, s kérdi a farkast:
– Látod-e még a földet?
– Még látom.
Följebb repül a varjú, s kérdi megint:
– Farkas koma, látod-e még a földet?
– Még látom.
Még följebb repül a varjú, s harmadszor is kérdi:
– Farkas koma, látod-e még a földet?
– Már nem látom.
– No, ha most nem látod, ereszd el a farkamat, most már tudhatsz repülni.
Elereszti a farkas a varjúnak a farkát, de bezzeg repült lefelé, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Amint közeledett a föld felé, látott egy szenes tuskót, s rákiáltott:
– Szaladj te, szenes tuskó, előlem, mert agyonütlek! Hanem a szenes tuskó nem ijedt meg, ott maradt a helyén. A farkas meg ráesett, s még a hetvenhetedik porcikája is ízzé-porrá törött.