A falurészek elnevezései a református templomtól indulnak. Itt a falu közepe, amelyet régen egyszerűen piacnak neveztek, mert itt tartották meg azokat a híres kirakóvásárokat évente ötször, amelyeknek mára csak az emléke maradt fenn.

A székely faluközösségek alapsejtje a tízes volt. Tíz család egybetelepüléséből született meg. Uzonban négy tízes volt: Feltíz, Középtíz, Nagytíz, Nemestíz. A falu belső rendjét szabályozó törvényben benne foglaltattak a nemesi udvarházak is. 1699-ben gróf Mikes Mihálynak, gróf Béldi Kelemennek és gróf Béldi Dávidnak voltak kúriái. 1703-ban pedig a Mikes és Béldi udvarházakról, majorokról, olajütőkről szólnak a feljegyzések. Ugyanakkor a szerényebben élő és gazdálkodó nemesekre is vannak utalások. Pünkösti Mihálynak, Keserű Gergelynek, Keserű Péternek, Lajos Péternek, Szabolcsy Sámuelnek és Kispál Györgynek is voltak jobbágytelkei és ott lakó jobbágyai. A Mikes grófoknak 600 szekér szénát termő árterük volt, ahová már a XVII. században román zselléreket telepítettek. Először kaszálni hívták őket, majd véglegesen itt maradtak, megalapítva az Uzon-Lunka (Lunca Ozunului) vagy Vesszőstelep nevű helységet.

A templomtól a Brassó felé eső részen terül el az Alszeg, azon belül a Köleskert és még sok kicsi utcácska, amelynek lakói ismertek voltak. A falu felső végében a Felszeg, a román templom és egy eléggé nagy és jól belakott terület, amelynek Puszta a neve. Itt a Pusztán a Lókert nevű legelő található, ahová az 1916-os menekülés idején az itthon hagyott lovakat behajtották, s valakik, akik nem menekültek el a faluból, megőrizték őket. A Puszta leglátványosabb épülete a román templom, amely 1830-ban épült. Valamikor görögkatolikus istenháza volt, de a kommunizmus idejében átalakították ortodox templommá. Az 1970-es évek derekán bukaresti ikon- és szentkép-festők telemázolták falait bizánci szentekkel, de azok mára lekoptak. Az utcát, ahol a templom található, Román templom utcának nevezik. A nagy útról, azaz a Gábor Áron útról indulva tart egészen Kocsis Endre birtokáig. Mint kisgyermek általában többet jártam ide, mert ott lakott édesapám legidősebb testvére, Márika néni, akihez hűségesen járt az egész rokonság, mivel ő betegségek miatt mindig otthon ült. Gyermekkoromban alig-alig ismertük a felszegi embereket, de köszöntünk illedelmesen, mert tudtuk, hogy uzoniak.

Régen Uzonban a házak aránylag egyformák voltak: három- vagy kétosztatúak, eresz, első ház, hátsó ház, a szegényebb embereknél pedig volt egy konyhacska, és abból az út felé nyílott egy nagyobb férőhely, úgynevezett szoba. A házak teteje nagyon magas volt, zsindellyel voltak befödve, sarkukon ott csikorgott a sárkányfejű vaskakas, mintegy védve a házat a gonosz ártalmaktól. A házak fala kívül-belül tapasztott volt, a tapasztást többnyire a hídon túli cigánynék – köztük Dani Mári né – végezték el nagy szakértelemmel, általában évente. A meszelésben és a ház földjének felsikálásában is ők voltak a szakik. Az Alszegben, ahol én lakom, régen Pecán Rózsa né járt meszelni, nagyon pontos munkát végzett.

Nagynéném háza is egy hagyományos székely ház volt, az udvaron sok-sok virág, a kertben minden, ami kell a házhoz. Körülötte már más típusú házak is voltak, két lakrészesek, ahogy már említettem. Zárógondolatként jegyzem meg, hogy ma már az is jó lenne, ha tudnák az emberek, milyen fa áll a házuk előtt, milyen utcák vannak a környékükön, mi a neve annak a madárnak, amelyet a kis unokánk észrevett. Törekedni kéne erre a tudásra, hogy ne süllyedjünk le alacsonyabb műveltségű szintre.

Ambrus Lászlóné Imreh Anna, Uzon