Ha a gyerekkori, kiskamaszkori ideáljaimra gondolok, mindannyian szőke, ragyogó kék szemű, angyalarcú fiúk voltak.
Az első göndör fürtű udvarlóm hétéves koromban odaajándékozta nekem a legnagyobb kincsét, egy rossz öngyújtót. Utána róla álmodtam, a kisfiú galamb képében szállt az ablakomra, úgy turbékoltunk együtt; fogalmam sem volt ugyanis, mit szoktak a szerelmesek valójában csinálni. Később egy nyári táborban egy égkék szemű hetedikes bűvölt meg egy-két napra. Aztán beleszerelmesedtem egy másik szelíd arcú fiúba, csak azért, mert álmomban űrhajós volt, aki felfedezte a földön kívüli életet. Lelkész lett belőle, sokgyerekes, valahol messze. Soha nem beszélgettem vele igazán. Neki is kék szeme volt.
Közben persze ott voltak a nyálzenék eksztázisai – nem is értem, hogy juthattak el ezek a nyugati trendek a nyolcvanas évek diktatórikus Erdélyébe. Boyband. Hát igen. Ravasz lélekismerő volt, aki kitalálta, hogy kamasznak kinéző férfiak az ártatlanság színe alatt csavarják el a tinilányok fejét. Akárhogy erőlködöm, nem jut eszembe annak a csapatnak a neve, amelyiknek a lemezét – bár a zenéje nem különösebben ragadott meg – sokszor meghallgattam, miközben a borítót bámultam párás szemmel. Három majdnemkisfiú, három gombahajú, csillagpárás szemű szőkeség, lányos ártatlansággal néztek a kamerába, mint akik kizárólag a lelket akarják megszédíteni. Mint akik mindent meghallgatnak, mindent megértenek, mindent elfogadnak és szerelmet hazudnak mindenkoron.
Akkor persze már azért volt némi – kizárólag elméleti – fogalmam a testiségről, de a fiúkkal a közelséget mégis valami kedves, dédelgető, ártatlan dolognak képzeltem. A testem mást akart, mint a lelkem – illetve mégis ugyanazt: feloldódni valaki másban, valaki olyanban, aki se nem felnőtt, se nem gyerek, aki örökre megrekedt a két kor határán, aki angyali, ártatlan mindentudással fürdik az időtlenség fényességében. Kijózanodás következett utána, szép, tiszta, fájdalmas magány.
Tizenöt-tizenhat éves koromban volt időm végiggondolni, hogy ki vagyok és mit akarok. Közben futólag egy másik szürkéskék szemű ideál, egy színészpalánta lengett át a gondolataimon – gyorsan elmúlt.
És akkor – és akkor megismertem azt a valóságos embert, akivel azóta is élek. Sötét hajú. Sötét szemű. Nem álmos és lagymatag álomherceg. Racionális, tűpontos, vad. Sohasem maszatol, sohasem hazudik, haragos, egyenes, szenvedélyes, okos. Semmi köze a lányálmok bájosan dalolászó, örök mámorban úszó, párás szemű bájgúnáraihoz. Igen, meghallgat, de ő is beszél, és a szava kard. Tűzben élek vele, nem langyos és lágy tengervízben, amilyennek a szerelmet képzeltem. Megtanultam mellette, hogy a szerelem nem könnyed nyári flört, nem a hiúságunk legyezgetése, nem a gyerekkorunk biztonságának automatikus meghosszabbítása, hanem örök egyensúlykeresés hideg és forró, mélység és magasság, vaksötét és vakító fény között. Nekem, aki a felszínen inkább volnék külső formákhoz alkalmazkodó, alakváltó víz, meg kellett tanulnom táplálni és nem eloltani a tüzet. Ha őt nem tudom lehűteni, akkor én leszek sistergő, forró gőzzé. Hiszen csak együtt vagyunk képesek végigvinni a sínen közös életünk hangos és nehéz, de erős és kitartó mozdonyát.
