Ha a gyerekkori, kiskamaszkori ideáljaimra gondolok, mindannyian szőke, ragyogó kék szemű, angyalarcú fiúk voltak.
Az első göndör fürtű udvarlóm hétéves koromban odaajándékozta nekem a legnagyobb kincsét, egy rossz öngyújtót. Utána róla álmodtam, a kisfiú galamb képében szállt az ablakomra, úgy turbékoltunk együtt; fogalmam sem volt ugyanis, mit szoktak a szerelmesek valójában csinálni. Később egy nyári táborban egy égkék szemű hetedikes bűvölt meg egy-két napra. Aztán beleszerelmesedtem egy másik szelíd arcú fiúba, csak azért, mert álmomban űrhajós volt, aki felfedezte a földön kívüli életet. Lelkész lett belőle, sokgyerekes, valahol messze. Soha nem beszélgettem vele igazán. Neki is kék szeme volt.
Közben persze ott voltak a nyálzenék eksztázisai – nem is értem, hogy juthattak el ezek a nyugati trendek a nyolcvanas évek diktatórikus Erdélyébe. Boyband. Hát igen. Ravasz lélekismerő volt, aki kitalálta, hogy kamasznak kinéző férfiak az ártatlanság színe alatt csavarják el a tinilányok fejét. Akárhogy erőlködöm, nem jut eszembe annak a csapatnak a neve, amelyiknek a lemezét – bár a zenéje nem különösebben ragadott meg – sokszor meghallgattam, miközben a borítót bámultam párás szemmel. Három majdnemkisfiú, három gombahajú, csillagpárás szemű szőkeség, lányos ártatlansággal néztek a kamerába, mint akik kizárólag a lelket akarják megszédíteni. Mint akik mindent meghallgatnak, mindent megértenek, mindent elfogadnak és szerelmet hazudnak mindenkoron.
Akkor persze már azért volt némi – kizárólag elméleti – fogalmam a testiségről, de a fiúkkal a közelséget mégis valami kedves, dédelgető, ártatlan dolognak képzeltem. A testem mást akart, mint a lelkem – illetve mégis ugyanazt: feloldódni valaki másban, valaki olyanban, aki se nem felnőtt, se nem gyerek, aki örökre megrekedt a két kor határán, aki angyali, ártatlan mindentudással fürdik az időtlenség fényességében. Kijózanodás következett utána, szép, tiszta, fájdalmas magány.
Tizenöt-tizenhat éves koromban volt időm végiggondolni, hogy ki vagyok és mit akarok. Közben futólag egy másik szürkéskék szemű ideál, egy színészpalánta lengett át a gondolataimon – gyorsan elmúlt.
És akkor – és akkor megismertem azt a valóságos embert, akivel azóta is élek. Sötét hajú. Sötét szemű. Nem álmos és lagymatag álomherceg. Racionális, tűpontos, vad. Sohasem maszatol, sohasem hazudik, haragos, egyenes, szenvedélyes, okos. Semmi köze a lányálmok bájosan dalolászó, örök mámorban úszó, párás szemű bájgúnáraihoz. Igen, meghallgat, de ő is beszél, és a szava kard. Tűzben élek vele, nem langyos és lágy tengervízben, amilyennek a szerelmet képzeltem. Megtanultam mellette, hogy a szerelem nem könnyed nyári flört, nem a hiúságunk legyezgetése, nem a gyerekkorunk biztonságának automatikus meghosszabbítása, hanem örök egyensúlykeresés hideg és forró, mélység és magasság, vaksötét és vakító fény között. Nekem, aki a felszínen inkább volnék külső formákhoz alkalmazkodó, alakváltó víz, meg kellett tanulnom táplálni és nem eloltani a tüzet. Ha őt nem tudom lehűteni, akkor én leszek sistergő, forró gőzzé. Hiszen csak együtt vagyunk képesek végigvinni a sínen közös életünk hangos és nehéz, de erős és kitartó mozdonyát.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
