Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Bujdosások / 1.Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom

2019. március 16., szombat, Élő múlt

A jeles költő és prózaíró megrázó családregénye, a székelyföldi történet középkorig visszanyúló, az egész székely nép hányattatásokkal, veszedelmekkel teli életének 650 könyvoldalra rúgó családtörténete széles olvasói érdeklődésre számíthat. Sorozatunk, mely ízelítőt nyújthat csupán e kiemelkedő munkából, az apa életútját követi. Ferenczes Istvánt március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki, általa is gyarapítván az erdélyi Kossuth-díjas írók fogyatkozó sorát.

*

Álmomban megjelent apám.

1967. február végi, hirtelen ránk szakadt halála óta ezt sohasem tette. Az álmaim mögötti álmokban többször megjelent, de közvetetten, vagy beszéltek róla, vagy ő szólt ki az álmodás zűrzavaraiból, de képileg sohasem mutatta magát.

Az augusztusi kékesszürke alkonyatban ott állt a Nyírtetőn, vándorbotjára támaszkodva, megtörten, jobb kezét alig emelve integetett.

– Aztán vigyázz a házra – mondta halkan, s én, az alig hatéves gyermek, kétszáz méterről is pontosan, tisztán értettem szavait.

– Melyik házra, édesapám? – akartam visszakérdezni, most már az álmot látó felnőtt szavával, de akkor megfordult, s elindult felfelé a Nyírtetőn, a Várdomb irányába.
Elkezdte a bujdosást, át a hegyeken. Át Moldova felé. Eltűnt.


A csíkpálfalvi bodegás 1952-ben, azon az augusztusi esten, nem tudom, égetett bort hozott-e vagy valami lőreféle bort Ferencz S. Imre építőmesternek, segédeinek és barátainak, akik ennek előtte, mivel szerda, piacnap vala, valamelyik csíkszeredai vendéglőben múlatták magukat. Talán még a cigánnyal is húzatták, mert a faluba hazaérkezvén erőst jókedvükben voltak. Mit tesz ilyenkor a boros hangulatú székely? Fojtásnak rátölt még egy-két pohárnyit. Különösen akkor, ha valami borús is beleleng abba a borosba. A borús hangulat pedig néhány évek óta a hitvány kommunisták és vezérük, a nagy genera­lisszimusz miatt leve. S lett leve leve.

Lám, ez a senkiházi, ez a békaseggealja Guczuj, ez a pártba belekönyökölt szarházi mint ágál a kocsmapult mögött, mintha öröktől fogva ő mérte volna itt a bort, s nem Borbála néni, az áldott jó asszony, akinek a házában székelő italméréséből egyetlen tollvonással csináltak valami államit, valami szövetkezetit, hadd legyen tér a szarba-pártba lépett bizalmiaknak.

– Hát az öregnek, Sztalin Jóskának a pofázmányát miért nem veszitek le a falról, miért ágál még mindig ott? Szeredában azt beszélik, hogy már megdöglött – fordul a mester a bodegás felé (mert a korcsomából is bodegát csináltak ezek az új urak, ezek a feltársak), aki, hihihi, hahaha, vonogatja vállait, már rég eljött a záróra, de mit neki szabály, újabb liter lőrét tesz a társaság elé, hadd mondjanak, ordítozzanak, hadd ássák maguknak a vermet.

A bachatiónak nem tudom, miként lett vége aznap este. Csak azt tudom, hogy augusztus volt, s én egész este forgolódtam az ágyamban, nem tudtam aludni. Ó, nem apám miatt, szokva voltunk, hogy mindig későn, elalvásunk után érkezik haza, reggel pedig ébredésünk előtt elmegy építeni. Az izgalom a másnap miatt volt. Gáll Dezső megígérte leányának, az én édesanyámnak, hogy elmennek a tehénszekérrel nyári tüzelőért, nyesedék fáért a Várdomb mögötti Kicsibükkbe, s magukkal visznek engem is. Életemben először menni az erdőre! – ez tartott egész este izgalomban, nem az apám kocsmázása.

 

Péter Alpár grafikája

 

Többeknek nyírták akkoron kopaszra, nullásra a fejét. Az exercérozás viszont lényegében nem változott, osztályharc lett a neve, amely által nemhogy a drága posztót, de még a saját zekéjüket is begyűjtötték a rekvirálók, ha valakire valamiért ráütötték a kizsákmányló bélyeget. A szabadsággal látszólag nem volt gond, a régieket ugyan eltörölték, helyükbe újakat ígértek. Ni, a Román Munkáspárt községi bürójának egyik jeles tagja milyen szabad: kiáll a bodega előtti lépcső tetejére, előveszi a faszát, kopóra huddik, az út túlsó oldaláig spriccolja az agyáról lezúduló ganyélevet. Ilyenek ezek a nemzetiségi kérdés teljes sztálini megoldása értelmében, a „saját nemzetünkből” választott tisztek. Rosszabbak az idegeneknél. Ebben az időben a menekülés is átlényegül. A Moldovába való bémenésben volt még csipetnyi íze a szabad akaratnak. Az ezerkilencszázas évek derekán inkább vitték az embereket. Kit a földvári megsemmisítő­táborba, kit Szibériába, kit a Duna-csatornához, kit a Bărăganba, kit munkaszolgálatos katonának a szénbányákba. Akik pedig netán a Bukarest melletti Zsilávára, Máramarosszigetre, Szamosújvárra, Nagyenyedre kerültek (a felsorolásból is kitetszik, hogy az osztályharcos egyenlőség jegyében Erdély mintha még egyenlőbb lett volna), szóval akik ott sínylődtek, tudták, hogy megint valamiféle madéfalvi veszedelmes idők járnak át a tájon…

– Utánam jöttek.

Ezzel a légszomjas, halkan elrebegett, semmibe lejtő tőmondattal állt elénk az alkonyodó erdő szélén édesapám azon a nyárutói napon, mely legelső eltévelyedésemnek, máig lázasító elbolondulásomnak is a napja volt. Nyári tüzelőért indultunk el kora hajnalban anyai nagyapámmal és édesanyámmal, vízhordónak, tehénpásztornak vittek engem is, az iskoláskorba érkezett gyermeket, aki életében eléször szembesült a hatalmas, félelmetes, gyönyörű erdővel. Szerelmetes álmaimban időnként ma is látni vélem a sóhajtozó, tündérmesés, menyasszony árvaságú nyírfaerdőt, amely a hajnali derengésben olyan sejtelmesen világított, mint a halottak napi temető, s amelyen úgy vonszolt át a szekérbe fogott két piros tehénke, akár Kormos Istvánt a versbéli delfinek. A Nyíres után hancúrozó mackóiskolának tűnt mogyoróbokraival a ligetes Mogyorós-oldal, serketáncos vasárnap délutánnak a kecskerágós, borókás, kökénybokros Fáblán-völgye kitárulkozása a Várdomb előtt, de nem hallgattak el jöttünkre a feketefenyőkkel népesített Lucsos torokszorító rémmeséi sem, melyek által teljessé, hatalmassá lett életem első Nagy Utazása, mely későbbi sorsaim szülőföldjévé tette Robinson szigetét és Afrikát.

Édesanyám és nagyapám gallyat, száraz bükk- és fenyőágakat gyűjtött, rakták a szekérre, én pedig ivóvizet vittem nekik a Várdomb alatti hűs forrásból, és őriztem a két tehént, Micit és Virágot, amíg az egyik, az otthon hagyott kis borjáért nyugtalankodó Virág nem függetlenítette magát: felcsapott farokkal bebogárzott az erdőbe. Kányádi riadalmas, gyönyörű verse történt meg akkor ott velem, lettem az égtájtalan, úttalan, hatalmas bükkfaerdőben a poéma előtt bolyongó, elveszett lélekké, a vers teremtés előtti káoszának egyik lehetséges víziója: „sírni kéne, énekelni / éjnek lenni / nem is lenni / csak ne kéne beljebb menni… / csak ne kéne lovait kereső / kisgyermeknek lenni…” Nem volt út, és nem volt égtáj, a Kicsibükk szálfaegyenes, gyertyásan álló bükkfái között zokogtam, mint aki örökre elveszett. Nem voltak virágok, pillangók, madarak, csak huhogó kísértetek, ördögök, krampuszok, ökörszemű békák, kígyók, nem voltak napsugárban fürdő lombok, utat mutató ezüstfenyőágak, csak sivatagosan egyforma, ösvénytelen, barna bükkavar, csattogó, fényesen izzó farkas-, medvemorgások, boszorka-ormányok, villogó vadkanagyarak… És bénító, paralitikus, kígyószem tükrébe fagyott félelem, ki úgy állított a zokogás kivégzőosztaga elé, hogy számba tömte az egyetlen szót is, mely megmenthetett volna, befele vérzett, alvadt vérrögökké némult az édesanyámat kiáltó jaj, legfennebb csak egyik fától a másikig visszhangozhatott…

Az édesanya viszont hangosan sírni kezdett, amikor a tehenek a gyermek nélkül előkerültek, órákon át kereste az elveszett gyermeket, aki elég messzire elkóborolt a szekértől, aki egy odvas bükkfa tövében hüppögve, könnyektől maszatosan várta a halált, mindeneknek a végét, s akit szűzmáriás örömében jól elfenekelt, mikor rátalált. – Hál’ istennek, hogy megvan a gyermek – fogadott az útrakész szekér előtt nagytata, aki a torkába felszivárgó tüdővészes vértől s a gyermek miatti riadalomtól még szófukarabb, szigorúbb lett, s aki ezután csupán csak egyszer szólalt meg azon a napon, ott, az erdőszélen, a Nyírtetőn, ahol az utánajövők elől menekülő, a vándorbotra roskadó édesapám tőlünk elköszönt.

– A gyermek megkerült, az apa elveszett – mormogta maga elé Gáll Dezső, s felült a fával megrakott szekérre. Édesanyám a teheneket vezette. Én nagyapám háta mögött ültem, néztem visszafelé, kiszáradt, könnytelen szemekkel néztem édesapámat. Botjára támaszkodva kísért tekintetével, bele volt már őszülve az életbe, megőszült, mint a fenyvesek, olyan fehér volt, hogy szinte beleveszett a háttér nyíresébe. Aztán a szekerünk átbillent a Borsóföld-tetőn.

Édesapám egyelőre nem ment bé Moinesti-be. Néhány napig, talán egy hétnél is többet, az erdőkben bujkált. De jött már az ősz, jöttek már a hideg éjszakák. Valamerre menni kellett. („Midőn a havasokról kedden estve lejöttünk, alkonyatkor a búzába lefeküdtünk, és ottan aludtunk egynehány órákig – vallja Zöld Mátyás. – Éjfélkor onnét megint felköltünk, és még azon az éjtzaka Madéfalvára mentünk.”) Édesapámnak legkézenfekvőbbnek az erdőkhöz legközelebbi falu, Csíkcsomortán tűnt. De ott kihez kopogjon be sötétedés után? Az anyaági rokonokhoz, a Szőcsökhöz, a Gálokhoz jobb nem menni, hisz azok egymás között is gyűlölködnek. Van még egy-két boros cimbora, jobb nem esküdni a borral szerzett barátságra. Hosszas töprengések után ki máshoz kopogtatott volna be, ha nem Zöld Józsi bácsiékhoz, csendes, jóságos, megbízható baráthoz, elég távoli rokonhoz. (Ezek a Zöldek, ezek a Zöldek. Aki Csíkszék történelmében járkál, nem létezik, hogy ne találkozzon vélök. Derék emberek hírében álltak. De nem tudom, mit tett volna Zöld Józsi bácsi, ha valaki beárulja, s odamennek a fogdmegek. Talán ő is csűrte-csavarta volna a dolgokat, mint 1764-ben az öreg Zöld János a kriminális kommisszió előtt: „…és nekem nem mondta senki, hogy hazajött a fiam. Mert a cselédeim jól tudták, hogy haragszom reája, mivel mindenkoron szófogadatlan fiam volt. Mikor aztán szerda este láttám, hogy hazajött, annyival inkább is haragudtam réá, és meg is vertem volna, ha pap nem lett volna… Én kérdezvén a pap fiamat, miért jött hozzám, azt mondja nekem: csak azért jött Zöld Mátyással haza, hogy grátiat kérjenek, minthogy páter Szász is intette, hogy térjen meg. Én pedig azt feleltem nekie: te átkozott fiú, akár nyerj grátiat, akár nem, de én megjelentelek, hogy itten vagy…”) De szerencsére nem árulkodott senki a szófogadatlan Ferencz Salamon Imréről. Zöld Józsi bácsiék enni adtak, majd a kamra földjére alvóhelyet készítettek. Amikor apám lefeküdt, a kamraajtó elé tolták a nagy kredencet. („Én a kürtőbe, a páter pedig az ágy alá, amely alatt fát tettek volt, melyet éjtzakára béhoztak volt” – vallja Zöld Mátyás elfogatásuk előtti elrejtőzésükről.) A Sztálint gyalázó apám egy-két napig, hétig bírta, de ez a bezártság rosszabb volt a börtönnél.
 

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Részt kíván-e venni a májusi európai parlamenti választásokon?







eredmények
szavazatok száma 736
szavazógép
2019-03-16: Élő múlt - Kisgyörgy Zoltán:

Negyvennyolc és a háromszéki harangok

Életünket falun és városon évszázadokon át a harangok szava igazgatta. Így hát azok megszámlálhatatlan szállal kapcsolódnak mindennapjainkhoz. Jelezték-jelzik az évek múlását. Templomba, lélekművelésre hívják az embereket mindenütt a keresztények által lakott területeken. Közel állnak mihozzánk, emberekhez: jót és rosszat egyaránt kongásuk jelez számunkra. Szólnak az újszülött keresztelőjekor, esküvők alkalmával. Jelezték egykor a jégesőt, a földingást, a haláltusát is, amikor a lélekharangok adták hírül, ha valaki a másik partra készült távozni. Hangjuk hiányában honvágy kél, zenebonájukat, ha újra halljuk, különös örömérzés tölti el lelkünket. Mint 1989. december 22-én, amikor meghallottuk az erdélyi harangok szűnni nem akaró hangját, azt a felejthetetlen nemes muzsikát, amely a rég remélt szabadság érkezését jelentette Erdély-országban. Egy-egy harang tisztes koránál fogva évszázadok eseményeinek néma tanúja. Hadd elevenítsék fel olvasóink is a hozzájuk kapcsolódó március 15-i ünnepi érzéseiket, ugyanis harangszó nélkül nincs emlékezés.
2019-03-16: Magazin - :

Különleges Ibsen-adaptáció

Henrik Ibsen Nóra című drámájának különleges adaptációját mutatja be ma este a Kolozsvári Állami Magyar Színház: az előadás főhőse kómából ébred.