Nehéz terep, tele aknákkal, ha mélységi taglalásába kezdünk az előbb leírtaknak, hisz az egész ismert világunk teljes történelme tele van ilyen csoportok történeteivel, pozitív tetteivel vagy viselt dolgaival. Nem megyek most bele egy végeláthatatlan visszatekintő elemzésbe (divatosan ma retrospektív analízisnek titulálnák tán), mert szerintem mindenki tud – akár kapásból is – jó néhány ilyen vagy olyan előjelű példát mondani rá.

Ha a magam – a világ folyásában csak pillanatnyi – létét nézem csupán, akkor meg kell állapítanom, hogy orvos fiaként már gyerekkoromban kivételezettebb volt a helyzetem. Aztán szinte végig első tanulóként, rangot jelentő „mikós” diákként, szavalgató-szerepelgetőként, osztályfelelősként, irodalmat kóstolgatóként, orvostanhallgatóként ugyancsak „kiváltam” a közből. Jó volt? Biztosan igen, de sosem volt könnyű, mert ez a kiváltságosabb lét mindig magával hozta a kérlelhetetlen elvárásokat is. Adni kellett, meg kellett felelni, szolgálni kellett. Mert a kiemelkedés ára ez, ha az ember ember akar maradni és mindennap szégyenkezés nélkül szeretne belenézni a tükörbe. Persze nem egyik napról a másikra válunk öntudatosokká. Hosszú érési folyamat ez, magam is a negyvenhez közel éreztem először úgy, hogy valóban fel merem vállalni magam (hitem, gyökereim, hovatartozásom, keresztény értékrendem, közösségem), és nyíltan ki merek állni a reflektorfénybe, ahol nem mindenkinek akarok megfelelni, hanem megmutatni azt, aki vagyok. Az egyetemen volt egy fiúcsapat. Jól tanultunk, de buliztunk, udvaroltunk, néha kocsmáztunk is. Azt mondták ránk, hogy mi vagyunk a „bakelitek” (bak elitek)…

Ma már – érettebb fejjel – mosolygunk mindezen. Ma már „helyzet van”. Mert összeesküvés-elméletek jobbra vagy balra, a nem éppen jóakaratúnak mondható világelit etetné, itatná meg velünk azt, amit „kifőzött”. S ez a menü nem a mi ízlésünk szerint készült. Ellenállásunk viszont még szórványos és gyenge. Az, mert épp csak ott tartunk még, hogy lassan – de egyre markánsabban – kezdjük felismerni mindezt, és azt is, hogy e nem ma kezdődött, alattomban régóta folyó, érző lelkünket és tudatos cselekvésünket orvul kilúgozni akaró világtrenddel szükséges szembenézni. És szembemenni is mernünk kell. Mindez kötelességünk és egyetlen lehetőségünk is egyben. Minél hamarább. Nincs idő késlekedésre. Mindezt pedig együtt, öntudatra ébredő, keresztény értékeinket is tekintetbe vevő, alapnak tekintő, jót hirdető és cselekvő, igazi elitként kell megtennünk. Fogadjuk el, hogy oda tartozunk. Nincs szégyellni valónk. Kárpát-medenceiként, magyarként, keresztényként, keresőnként vagy jóakaratú világiként akár. Csak meg kell találnunk a hozzánk – térben, időben és eszmeiségben – legközelebb álló csoportot.

Szülőföldemen körbenézve elit a székely is, a szórványban élő is, de az erdélyi, transzilván ember is – nemzetiségétől függetlenül –, ha a Kárpátokon belül meg tudja mutatni legalább nagyszülei vagy még távolabbi felmenői sírját. Vagy ha ezt nem teheti, akkor legalább azonosulni tud azzal a mentalitással, amit ez az erdélyi lét jelent: pénzért megdolgozni, munkából élni, szerződést tenyérbe csapva kötni és megtartani, szemekbe belenézni, toleránsnak lenni, Istent és embert szeretni, alázattal élni.
Tegyük tehát a jót és beszéljünk róla, hogy más is kedvet kapjon hozzá. Ez a mi dolgunk, és bizony mondom, nem is kevés.