Hallottuk, hogy a városban dúlnak a román parasztok, de minket különösebben nem érdekelt. CT (legjobb barátom, szomszédom, focistársam, mellesleg román) és én épp hazafelé tartottunk a szokásos focinkról. Igazság szerint nem értettük, mi zajlik körülöttünk, de röhögtünk az egészen. A fontos az volt, ahogy aznap este még a kapu előtt elváláskor megbeszéltük, hogy mi nem fogunk inni alkoholt soha, meg nem is fogunk cigizni, mint a nagyok, hogy Marco van Basten lesz, én pedig Hagi, és majd az ASA-nál fogunk játszani, ha nagyok leszünk, és megverjük az AC Milant. És örökre barátok maradunk. Mit barátok? Vértestvérek. És mindig fogunk egymásnak passzolni, nem leszünk önzők...
Aztán... Aztán minden másképp alakult! Aznap este már mindenki aggódik a házban. Mindenki a románoktól fél, elterjed a hír, hogy Sütő András meghalt. Nem kapcsoljuk fel a villanyt, a blokkban óvatos felnőttek leszedik a magyar neveket az ajtókról, postaládákról. Ha jönnek, ne találjanak meg.
Másnap reggel suli. Menjünk – vagy ne menjünk? A felnőtteket alig érdekli, egymással vannak el, és a románokkal. Átjön R., hogy szokás szerint együtt menjünk suliba. Ha R.-t elengedték szülei, akkor engem is. Megyünk. Az iskolatáskába nem pakolunk könyveket, sem füzetet, színes ceruzákat még kevésbé, uzsonna nem kell. Házilag készült nuncsaku (luncság, ahogy akkori eszünkkel neveztük) és egy jó hosszú biciklilánc – ezt teszem magamhoz, és megyünk suliba. A földszinten a tornaterem mellett haladnék el az osztályunk felé. A tornateremben egy román osztály, teli torokból üvöltik, hogy „afară, afară cu ungurii din ţară!” R. megmarkolja a gatyája hátuljába szerkesztett méretes disznóölő kést – ő azzal készült ma órára. Nem vesznek észre, felmegyünk a lépcsőn. Az osztályunkban alig páran, az iskolában magyarok összesen kevesen vagyunk, alig jelentünk meg. A román igazgatónő visszaparancsolna az osztályba, hogy „lesznek órák”, miközben megjelenik a magyar tanárunk, aki hazaküldene minket. A román igazgatónő és a magyar tanárunk veszekednek az orrunk előtt, egymásnak ellentmondó parancsokat adnak nekünk. Mi sem vagyunk hülyék, a miénkre hallgatunk. Elindulunk haza, a román igazgatónő fenyegetését, hogy le lesz vonva a magaviseletünk, valamint ki is tehetnek a suliból, épp leszarjuk.
A suli melletti sarkon gyülekezünk. Számba vesszük egymást, senkit sem kaptak el bent a románok, jól van. Tanácskozunk, mi, gyerekek. Egyikünk sem fél, ki akarunk menni a főtérre, ahol a magyarok már tüntetnek. Azaz, kicsit félünk. Nehogy a szüleink megtudják, hogy nem haza, hanem a főtérre mentünk. Kitaláljuk, mindenki azt mondja, hogy az órákat megtartották, és mindannyian hazamegyünk időre, mintha a suliból jönnénk.
Megyünk. Elszakadunk egymástól. B.-vel maradok, a Grand Hotel előtti tömegbe keveredünk, a románok közé. B. nem beszél románul, megkérdeznek, hogy „sunteţi români sau unguri?”, beszélek én, én tudok románul. Valamennyire. A valamennyi itt nem elég. Kapom az ütést. Fejre. Összeesek, elájulok. B. utólag meséli, hogy a románok is megijedtek, azt hitték megöltek egy gyereket. Én arra ébredek, hogy autóban vagyok, B. rázogat „ne halj meg, Gé, bazmeg, ne halj....” – felérünk a kórházba.
Kicsit rázkódott az agyam – ahogy akkor mi ezt értelmeztük, és betört a fejem, de nem vészes. Fertőtleníti a magyar ügyeletes, bepólyázza a fejem. Közben a magyar asszisztensnő az ajtóból a román kollégáit sasolja. A román kollégák ugyanis rendőrt hívnak, ha magyar sérültet látnak bemenni. Nem akarják, hogy rendőrök kezére kerüljünk, el is jövünk a kórházból a bepólyázott fejemmel hazafelé vesszük az irányt. A város épp ellenkező végéről.
Sok kedvünk nincs hazamenni. Visszamegyünk a főtérre. Kezdődik a bunyó, mindenki benne van nyakig. A felső katolikus templom környékén vagyunk, nincs luncságom és láncom, mert a táskámat még a Grand Hotel előtt elhagytam valahol. Törött sörösüveget markolunk fel, szúrni jó lesz, megyünk előre. Sokáig nem haladunk, a főtéren hatalmas turbulencia, tömeg özönlik le a Bolyai utcán, „ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”. Őrült hangulatban megyünk előre, most már TÉNYLEG NEM FÉLÜNK, megyünk „igazságot tenni”. Egy törött sörösüveggel, 12 évesen. Nagybátyám kap el kettőnket a Kultúrpalota környékén. „Mars haza”, de mi kötjük az ebet a karóhoz, maradni akarunk. Végül elhangzik a legdurvább fenyegetés „megmondalak a szüleiteknek!” B. apja rémlik fel lelki szemeim előtt, láttam B. is be van tojva. B. apjától nemcsak ő, hanem mi is féltünk. „Jól van, G. bátyja, hazamegyünk!” – mondom, és el is indulunk.
A Panovban nem tudunk egyszerűen átmenni, akkora a füst, lángol a románok busza, vigyorgó cigányok kalapálják az égő buszból menekülő románokat. Vigyorgunk mi is, kicsit nézzük is a Panov másik sarkáról, ahova közben átjutottunk, amikor épp megjelenik R. Ő kijutott a főtérre korábban, ott volt az első román rohamnál, majd a visszatámadásnál, de a felnőttek, kihasználva a legfőbb fronton, a főtéren beállt tűzszünetet, hazaküldik. Előtte egy bajszos bácsi elveszi tőle a disznóölő kést, „lehet, nekem még jó lesz, majd megkereslek és visszaadom”... Így állunk mi hárman a Panovban, és indulunk hazafelé, miközben az elveszett luncságot és bicikliláncot siratjuk, R. pedig azon agyal, miként fogja megmagyarázni anyjának a kés eltűnését. Közben valamelyikünknek mentőötlete támad – kilopjuk tőlem nagyanyám serítőjét. A kamra úgy sincs szem előtt, és nem megyünk messzire a környékünkről, de ott legalább „rendet tartunk”.
Remek. Mennénk át a sínen, tehervonat érkezik. Ahogy elhalad, látjuk a fejszés embereket megbújva itt-ott. Vadul hajigáljuk kövekkel őket, „mocskos oláh” felkiáltások kíséretében. Egy valaki visszaordít a vonatról: „magyarok vagyunk, baszd meg!” Megjöttek a székelyek – summázuk a felnőttektől korábban annyit hallott imát.
Sikerül kilopni a serítőt. Hivatalos verzió: én átmegyek R.-hez, nekik van videólejátszójuk, és ott filmezünk, „nem, nem, nem megyünk sehova, nem csinálunk semmi rosszat, Mama!” B. közben megbújva várakozik ránk az utcán. Bosszút akarunk állni, ez már nem kérdés, ahogy az sem, hogy fogunk is. Megbújunk a sarkon. Várunk. Leskelődünk. Jönnek. „Vajon románok?” – kérdi R., nekem közben eszembe jut, mi van, ha CT? Ettől félek. Ma először félek egészen komolyan, és ettől. Nem tudom őt megütni. A többiek szemében meg gyáva leszek. Esetleg áruló. Kilesek. Közelednek. Nem, CT nincs köztük! Kilépek én, a bepólyázott fejemmel, az előzőleg kiagyalt zseniális cselünk szerint megkérdem tőlük: „Nu ştiţi cât e ceasul?” „Basszam a szádat, kurva oláh!” „Ne üssél, magyar vagyok!”
Csatlakoznak hozzánk. Immár öten álljuk a bosszút a sarkon. Megint ketten jönnek. Megint kilépek: „nu ştiţi cât e ceasul?” „Frate, e spre seară, dar nu ştiu...” Biztosra akarok menni: „i-am futut bine pe bozgorii ăştia, nu?”. „Da, le-am dat muie” – vigyorog a másik, nem az, amelyik az időt mondta.
Nem várok tovább. Tiszta erőmből szállok be ököllel az arcába. B.-ék kirohannak a sarok mögül, kezükben a serítő, ütnek, rúgnak, ütünk, rúgunk, ütök, rúgok. Kifekszenek. 11-est játszunk. B. megemeli a fekvő román fejét, R. nekifutásból rúgja a „penaltyt”. A gyerek mozdulatlanul fekszik a földön, társa vérben fürdik, de sír: „aţi omorât măi, aţi omorât”.
Kicsit megijedünk, elszaladunk. (Napokkal később kiderült – a srácnak, szerencsére, nagyobb baja nem lett. Ha nem 12 évesek vagyunk, hanem erősebb kamaszok, ha nem R. rúgja a 11-est, hanem én, aki a foci miatt a korosztályomnál erősebb rúgóerővel bírtam, akkor valószínűleg nem ez a történet vége!) Mi hazamegyünk. Hónapokkal később sem beszélünk CT-vel, a fociedzéseken külön vagyunk mi, magyarok, külön ők, románok. Az iskolai focibajnokság tiszta etnikai háború: egy román osztály és mi kerülünk a döntőbe. A pályán senki sem focizik, rúgjuk egymást. Sípcsonton, vádlin, amikor a bíró nem látja (és sokszor nem látja), akkor ököllel a veséjébe, ahogy a nagyoktól tanultuk. Szerencsére, CT nem abba az osztályba jár, amelyik a döntőben az ellenfelünk.
A lakótelepen a focipálya csatatér. Nem csak a szó átvitt értelmében. Napközben a lakótelepi focicsapatokból álló bajnokság meccseinek színhelye. A bajnokságban szereplő csapatok mind a lakótelepről szerveződnek, és szigorúan etnikai alapon, jól csengő idegen csapatok nevét veszik, vesszük fel. Van itt Juventus, AC Milan, Ajax és FC Dortmund. A bajnokság nem vicc, pénznyereménnyel is jár, de legfontosabb persze: a románok nem nyerhetik meg. A románok is úgy gondolják, a magyarok nem lehetnek az első helyen. A csapatom az AS Roma. Hiányzik CT. Nem tudok, kinek passzolni, nem értik a trükkjeimet, amit annyit gyakoroltunk CT-vel.
Éjszaka a focipálya a nálunk nagyobbaké, sokszor a felnőtteké. Lebeszélt bokszok helyszíne. Magyarok és románok ütik egymást vígan, a rendőrség – bár egyesek szerint tudnak a dologról – füle botját sem mozgatja. Nem vicc, látom nevelőapámon, hogy fejszével, ólómcsövekkel indul a „bálba”. Csoda, hogy nem halt meg senki. Vagy mi, gyerekek nem tudunk róla.
Pár hónap telik el így, állandó polgárháborús állapotban: nevelőapám lelép az országból, miután egy román újságban megjelent a neve, hogy a kórházban román betegeket vert. Aznap nem is volt ügyeletben, de akkoriban ez nem sokat számított. Kollégája, akinek neve szintén megjelenik az újságban, felmegy a rendőrségre, hogy tisztázza magát. Négy évvel később szabadul. Nevelőapámat szó szerint kicsempészik a városból, majd valahogy átjut a határon. Magyarországon a menekült-tábor várja, ide többször is visszakerül, köszönhetően a talajvesztés miatt megingott idegrendszerének és a magyar állam idegenrendészetének. Egy időben Puczi Bélával tábortársak. Egy évvel később anyám is lelép: megunta, hogy a rendőrség állandóan a lakásunkban razziázik vagy nevelőapám anyjánál, hogy hol van a nevelőapám. Biztos tudjuk. Nem tudjuk.
Maradok a nagyszülőknél. A következő évben a Kornisán ünnepeljük a tavaszt: négyen vagyunk srácok, és N., a lány. Hintázunk. Románok jönnek. Hintázni akarnak és N.-t. Utóbbit nem annyira, a hinta fontosabb, de N. tetszik nekik. Nem engedjük őket. Egyikőjük beszól: „bozgori!” Nem nézünk egymásra, nem szólunk egymáshoz. Akkor erre nem volt szükség. Szavakkal nem is válaszolunk. Csak egyszerre, a metafizikai értelmezéseket is kimerítő „egyszerre” zúdulunk rájuk. Java részük el is szalad. Egyikőjüket elkapjuk, letérdeltetjük a hinta elé. Kihúzzuk a hintát és bumm – bele a fejébe. A gyerek elterül. Kicsit megijedünk ismét.
Meghalt! Meghalt? Futunk hazafelé. A lakótelepünk biztonságos határán belül vagyunk, amikor L. megszólal: „a normát mára megcsináltuk. Megöltünk egy románt!” Röhögünk.
Pár nappal később azért kémeket küldünk a Kornisára. Megtudjuk, hogy a gyerek nem halt meg, de az orra ripityára tört. Amúgy a Kornisán úgy tudják, hogy Triumfosak voltak a „támadók”. Mi nem vagyunk Triumfosak – megnyugszunk. Több értelemben is. Az edzéseken az ifiseknél nem megy a közös munka. Mi, magyarok nem akarunk a románokkal együtt, a románok sem akarnak velünk. Ha egymással játszunk, abból háború van, az edző nem tudja kézben tartani a helyzetet, ezt mi ki is használjuk. Kétszer játszunk vegyes csapatokban edzésen – mindkét alkalommal CT-vel vagyok egy csapatban. Olyan a játék, mint régebb: bedobom a Hagi-cselt, passzolok, ő már tudja, hova kell érkeznie: góóól. Nem ugrunk egymás nyakába, nem imitáljuk a tévében látott gólörömöt, mint régebb.
Aztán az edzések megszűnnek, CT elköltözik a román lakótelepre, a Tudorba. A lakótelepi bajnokság haldoklik, a csapatok által összedobott pénzt és nevezési díjakat lenyúlja egy magyar srác, aki le is lép Magyarországra.
13 éves vagyok. Megiszom az első söröm (Bucegi) és elszívom az első cigim (szűrő nélküli Carpaţi).
PS: 1996-ban kimentem Magyarországra. Majd 1997-ben, amikor egyszer hazalátogattam, találkoztam CT-vel. Ő szólított meg, magyarul – „mit csinálsz, barát?” 1990 óta nem beszéltünk, vagy nem hosszasan. A szervusz, szervuszon kívül semmit. Szégyenkezve vallottuk be egymásnak, hogy bizony sörözünk, voltunk már részegek is, és szivarazunk... Az esküvőjére és gyerekei keresztelőjére is meghívást kaptam. El is mentem. Ma Spanyolországban él. És még mindig barátok vagyunk.
Erdélyi Ghonzó (nethuszár.ro)
