Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 3.

2019. március 30., szombat, Élő múlt

Nemrégiben azt az álmot láttam, hogy kisgyerek vagyok, s valami borzalmas bőrruhába öltözött emberek a falunk alatti mezőkön kergetik s bikacsökkel verik az asszonyokat és gyermekeiket. Gyermekkori pajtásomra, szomszédunkra, a hadiárva Gáll Ödire és édesanyjára emlékszem a legélesebben az álomból. Talán azért, mert édesapjának eltűnése is hómezőkön, valahol a Don-kanyarban vagy talán a fogságban történt. Gáll Jakab pedig sohasem tért haza, hiába várta Márta néni még a hetvenes években is.

  • Péter Alpár grafikája
    Péter Alpár grafikája

Azt hiszem, haláláig reménykedett abban, hogy nem özvegy. Egy csoporékban voltunk ebben az álmomban, mint annyiszor gyermekkori, való életünkben. Ők is hárman, mi is hárman kapaszkodtunk anyánk szoknyájába, botladoztunk a vérfoltos havas mezőn, de édesanyám mintha nem édesanyám lett volna. Azaz hogy ő, de nagyon matuzsálemi korú, mégis fiatalos mozgású, amolyan nagymamás arcú, furcsa nő volt az én mindig szép édesanyám. Kopott fekete, piros-barnás székely rokolya volt rajta, olyan, amilyet se édesanyám, se nagyanyám soha nem viselt. Abba kapaszkodtunk, vonszolódtunk, sírtunk keservesen. (Losteiner: „A comissio ezen gyűlekezet szétoszlatását rendelte, s midőn eredménye nem volt, a Szalonka-völgyben lévőknek nejeit, gyermekeit több ízben a katonák által űzette ki lakjaikból, és a sanyarú hideg időben kint tanyázni kényszerítette, hogy ezek nyomora, szenvedése által kényszerítse szétoszlásra a népet.” 1763. december végéről írja másik tanár, Balló István: „síró asszonyokat, didergő gyermekeket tűzhelyük mellől űzték ki a katonák a csikorgó hidegbe. Némelyek – mint a hagyomány tartja – a disznóólba bújtak, de onnan is könyörtelenől kizavarták őket, s a hó borította mező megtelt jajgató asszonyokkal s a fájdalmasan siránkozó gyermekekkel, kiket még azzal is megfenyegettek, hogy ha a férfiak nem térnek vissza, a házaikat is lerontják.”)

„83. Miért csinálták azt a protestatiót? – kérdezik a menasági Mihály Antaltól a bűnfenyítők.
Minthogy Madéfalváról az asszonyokat és a gyermekeket a mezőre kihajtották volt a huszárok: a házakat is praedálták, és némelyiknek portékáit, pénzit is elvették – melyet az erdőre sírva panaszolták –, azért írták a protestatiót, hogy megtudhassák: hogy tud-e a comissió valamit benne vagy nem.”

Szinte szóról szóra ezt vallja a csíkrákosi Császár Antal is.
„31. Mi okból concipiálta a protestatiót Betze Jánossal és hol?
Az erdőn concipiáltuk, azért, mivel hír jött fel, hogy Madéfalváról az asszonyokat és gyermekeket a hó hátára kihajtották volt, és az épületeket hánni akarják.”

„28. Mivel a protestatió az ő jelenlétibe csináltatott, mondja meg azt, ki concipiálta és írta alá?
Betze János, Mihály Jakab s Léstyán Miklós concipiálták, és vagy Mihály Jakab, vagy Betze János írta le, mert felhozták volt a hírt, hogy Madéfalváról és talán Taplocáról is kihajtották az asszonyokat” – vallja szépvízi Miklós György.

Tovább haladva a lázálmokat generáló olvasás lejtőin (lűtőin) kiderül, hogy már annak is örülhetek, hogy álmodhatok, hogy egyáltalán létezem. Hogy nézhetem a januári szeleburdi havazást, amely arcomat ostorozza, amikor elindulok anyám háza felé.

Mintha kitépett szívem dobogna ezen a hómezőn. Kishazám Bermuda-háromszögében: Csíksomlyó, szülőfalum, Csíkpálfalva és Madéfalva között úgy jön a havazás velem, lüktetőn, légszomjasan, mint haramiák után a sors: még ma óv, ápol és eltakar, holnap elárul és vesztőhelyre visz. Kétségbeesetten hull, mintha apám jönne szembe, meglibbent, egy arasszal a föld fölé emel, s aztán eltüntet, beledönt arccal a hóba. Föltápászkodom, lepallom magamról a havat, s megszusszanok. Hirtelen eláll a hó, s kitisztul minden, a táj s az elme is. Róka illan előttem, eltűnik a Taplocára vivő út felé, hogy aztán hollófekete lángként lobbanjon fel boszorkányos lelke a Szent László-legendás táj zászlóshajójának, a fölperzselt egykori falu, Tordafalva megmaradt szentegyházának toronyárbócán. Mint a madár, ágról ágra vándorol itt a lélek, a havazások kataklizmái között az ember pillanatra mintha kijózanodna, kigyógyulna az elmúlás pusztító kényszeréből, beledöbben a felismerésbe: Istenem, túléltem ezt a veszedelmet is. A léleknek az összes Siculicidiumait, az összes betervezett és nem betervezett, száz-félszáz évenkénti valós és látomásos „érvágásokat” a szegény, nemes székely nemzeten.

Lám, újból havaz, mint egy álmodásban, földrengéskor szólalnak meg így az orgonák, fölemelik fejüket, méltóságossá fölemelkednek a szenvedők, a tiszták, a hosszú út porába átkozottak, s szeretni hozzánk szegődnek, akik nem voltak soha boldogok. Jönnek, akár hószakadás lavinái omlanak alá a Csíki-havasokból, a szépvízi völgyekből, ajkukon Mária, szívükben kinyílt virág, templomi zászlóként lobognak előttük a hatalomhoz könyörgő instanciák. Jönnek, mert sorsuk elől futni úgysem tudnak, jönnek a Szalonka völgyéből a Borzas Keresztfánál a szabadságukra felesküdött csíki s háromszéki székelyek, lelkükben Zöld Péter s Beke István páterek által elhintett reménységgel ereszkednek alá vízkereszt kopogó fagyában, a havakra kikergetett asszonyok s gyermekek felé, a kemencék melege köré, vagy bár egy ölnyi szénáért az éhes lovaknak, jönnek Csíkpálfalva felé, jönnek, akár a havazás énvelem…

„Szépvízről azért mentünk el, hogy a falu annyi néppel, lovakkal ne terheltessék, s azért akartunk Delnére és Pálfalvára menni – vallja a bűnfenyítőknek »a nép egyik nagyja«, a menasági Mihály Jakab. – De mikor már Szépvíznek a végéig mentünk volna, arról beszéltek az emberek, hogy Delnén és Pálfalván ugyancsak az embereknek kárán leszünk. Melyet hallván a madéfalviak, ők hívták a népet s a háromszékieket magokhoz, közönséges falu-szénájok lévén. Ezen okból mentünk Madéfalvára, ahonnét osztán papokkal s nemes emberekkel be akartuk küldeni az instanciát. Aminthogy a veszedelem napján – amint másoktól hallottam – jó reggel meg is indították volt az instantiat, de ezalatt megesett a veszedelem.”

A vacsárcsi Bíró István így felel a kérdésre: „A nép úgy végzett volt, hogy Szépvízről Delnére, Pálfalvára és Somlyónak a felső felibe szálljon. De annak utána considerálván, hogy havasalji helységek, melyeknek elegendő szénájok nincsen (Delnén katonák is vadnak) és nem jó három faluba szállani, úgy találták fel, hogy Madéfalvára menjenek, mivel a falunak szénája is vagyon, és ottan az egy faluba mind elférünk.”

„Minekutána a háromszékiek felérkeztek az erdőre, nem lévén amit egyenek a lovaik, lementünk Szépvízre. Ottan úgy végezett a nép, hogy onnét Delnére és Pálfalvára menyünk. El is indult arrafelé a nép, előttem, mikor a nép után elindultam, láttam, hogy Madéfalva felé mennek; azért nem mentek Delnére és Pálfalvára, mivel ottan nem volt mit enni a háromszéki lovaknak, Madéfalvának pedig vagyon szénája” – dadogja a szépvízi inkvizitus Miklós György a bűnfenyítők előtt, s gerincemen végigfut a tyúktetű borzalom.

Ennyi. Ennyin múlt az életem, az életünk, apai s anyai szépapáim élete, s minden apáim élete: néhány öl szénán!

Mert elgondolni sem lehet, mert a borzalmak borzalma lett volna a csíkpálfalvi Siculicidium. Onnan senki sem menekült volna élve. Ott minden porig égett volna.
„Caratto a katonaságot négy részre osztotta – olvasom Endes Miklós summás leírásában –, egy ágyút s a gyalogság egy részét Csicsón át az Olt jobb partjára küldötte. Ez a csapat körülvette a főutcát, s az ágyút a főút felett uralkodó magaslatra, a kápolna szomszédságába állította fel; a gyalogság másik része egy ágyúval a Taplocára vivő utat állotta el; a vasas németek a Várszegből Szépvízre, a huszárok a Rákosra vezető úton foglaltak állást.”

Csíkpálfalvára, az alig 800–1200 méter átmérőjű, körkörösen épült, a dombok aljába összetömörült falura átírva a hadászati térkép sokkal egyszerűbb lenne, hatványozottan hatékonyabb. Carattónak elég lett volna, ha az ágyúit a falunk fölé emelkedő Borsóföldre kiállítja. Célozni sem kellett volna. Porig égtek volna a szalmával vagy zsindellyel födött épületek. A gyalogság, a vasas németek s a huszárok, összesen 1300 katona, akár hármas gyűrűt is vonhatott volna a falu köré, még annyi menekülési rést sem hagyva, mint a hajtóvadászaton illanó rókának. Egy ágyút Felszegre, a másikat Alszegre kellett volna irányzékolni, egyet pedig középre, a dombról ereszkedő útra, gyermekkori szánkázásaink, sízéseink helyszínére, amely a kapunkig futott.

Ez a Középszeg. Jobbára itt álltak a Salamon-porták 1764-ben is. Eltalálhatták volna a falubíró Salamon Antal házát vagy a Salamon Albertét. „Az első golyó egy szobába csapódott be – írja a szászmedgyesi Michael Conrad von Heidendorf, a bűnfenyítő bizottság jegyzője –, s egy kemencét és egy gyermek függőágyát verte szét, innen a mellékszobába, az ágy alá gurult, melyben a háromszéki prokurátor, Csorja aludt. Ez felugrott, s mialatt az egyik ágyú a másik után szórta golyóit a falura, felkiáltott: az Istenért, mi ez?”

Drága Jóistenem, mi ez? – kiálthatta, kérdezhette volna akár az akkor 31 éves Salamon Antal vagy a szomszéd portán lakó Salamon Albert, akik valószínűsíthetően testvérek, de legalább unokatestvérek voltak, hisz ebben a században válik több ágra a csíkpálfalvi Salamon nemzetség. Mindkét házban biztosan ott ringott a függő bölcső. Elég szapora népségnek lehet tekinteni a Salamonokat, de nemcsak őket, általános volt a hat-hét gyermek az akkori családokban. Sokat szültek, sokat temettek akkortájban az asszonyok. Az 1765-től vezetett egyházi anyakönyvben már az első oldalakon rátalálok szépapámra, Salamon Albertre és nejére, Vágási Catarinára, akik az év augusztusában keresztvíz alá tartják Michael Farkas és Catarina Ferencz Marcella nevű lányát.1767-ben ugyancsak ők keresztelik a Clara névre hallgató leányzót is. Lehet, hogy az első meghalt (nincs nyoma az anyakönyvben), a komaságnak viszont maradnia kellett. 1768. február 28-án már nekük keresztelnek Stefanus Lukács és Éva András: Salamon Albert Catarina nevű lányát tartják a Szent János-templom keresztelőmedencéje fölé, aki lányként első lehetett a családban, ha az édesanyja nevére írta be a parochus.

Ó, áldott emlékű szépanyám, Vágási Katalin, lehet, hogy te voltál az a szikár, időtelen korú, álombéli mintha-édesanyám, mintha-nem, akinek kopott fekete-piros csíkos rokolyájába kapaszkodom zokogva a falunk alatti vérfoltos hómezőn.

De most nincs hómező. Csak sáros, latyakos december eleje. Rosszkovács Kárujék földbe süppedt háza előtt kapaszkodom édesanyám fekete szoknyájába, átölelem két térdét, bokán felülig sáros lábait, s próbálom csitítani, csendesíteni, mert egetverően, már-már ordítozva zokog.

Reggel óta vártam a falu alsó végein, mert tudtam, hogy jönnie, érkeznie kell, mert meghalt Gáll nagytata. Bizonyára azt akartam, hogy tőlem tudja meg Gáll Dezső végső elestét, amire lélekben készült már, de talán egy kicsit odébbra várta az utolsó vérugatást. Talán abban reménykedett, hátha megéri édesapja a tavaszt. Nem most, ebben a vendégmarasztalóan sáros, didergető decemberben, nem most, amikor ott a hegyeken túl is baj van az ide-oda bujkáló emberrel. Körötte is a halál ólálkodik.

A Comăneşti Egyesített Kórház kibocsátó cédulája szerint Ferentz Emericet 1953. december 4-én utalták be és 21-én engedték ki. A diagnózis: akut vakbél- és hashártyagyulladás (Apendicită acută, peritonită). Megműtötték, de amint édesanyám mesélte, szinte belehalt.

Ezért kellett odautaznia, abba az idegen világba, melynek nyelvét sem értette. Nem tudom már, mennyit volt oda. Talán két vagy három napig őrködött élet-halál között szenvedő apám mellett, akinek a kezelését, a gyógyítását bizonyára a már fiatal kora óta létező gyomorfekélye is nehezíthette. Nem lehetett olyan egyszerű az a vakbélműtét. Különben miért hosszabbította volna meg a hét nap betegszabadságot (concediu medical 7 zile) még 18-cal 1954. január 6-án a kománfalvi kórház szakértői bizottsága (Comisia de Expertiză), amint a cetli másik oldala tanúsítja?

Édesanyám, minden rosszra számítva, fekete ruhában utazott Kománfalvára. Talán ezért emlékszem annyira élesen a Rosszkovács Kárujék előtti találkozásunkra. Lehetett bennem valamiféle sejtés, hogy nem a csíkszeredai állomásról, Csíksomlyó felől jön, ezért várakozhattam a Delne felőlről jövő utak, ösvények végén. Madéfalva felől jött, át a csicsói dombokon, keresztül a Torda-völgyén, toronyiránt, a Hosszúnak nevezett nagy mező felázott ösvényein, mesgyéin, mit sem törödve a nyakig sárral. Balsejtelmek gyötörhették, űzhették hazafelé, nemcsak nagyapám miatt, de értünk, a három gyermekéért is aggódhatott, akiket a lehető legjobban próbált hátrahagyni, a legdrágábbra, apai nagyanyám gondjaira bízott, de Istenem… Juliska nagymama is rettegve várta, hisz a nagyobbik, sebezhetőbb fia szenvedett élet-halál között odabent a Regátban. Nem tudott már titkolózni ő sem, megmondta nekünk, hogy apátokat megoperálták, azért van oda anyátok.
Apátok él, de az én apám meghalt – mondta, dadogta többször is zokogva, fel-felordítva, ahogy botladoztunk hazafelé, át a Piski hídon, a Remete-patak melletti keskeny Kicsid utcán. Mindenki kijött elénkbe, Salamon Piri, Xantusz Erzsi, Sántha Regina néni, kísértek, támogatták édesanyámat a házunkig. A kapun belül történtekre már nem emlékszem, arra sem, hogy mint rohant felé a húgom, az öcsém, nagymama, rokonok, szomszédok, jó emberek. De az is lehet, hogy egyből a tőszomszédunkban lévő Gáll-portára vergődött, ahol már felravatalozták özvegy Gáll Dezsőt. Élt 69 évet.

Már csak a temetésre emlékszem. Három pap temette, mert nem volt akárki. Élesen él bennem a ministránsruhám kékes-lilája, amely nemigen talált rám, a növetelemhez viszonyítva egy kicsit nagy volt, széleit mindegyre beletapostam a pálfalvi temető sárga, a sírgödör köré halmozott, havas esőtől felhígult agyagjába.
(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 300
szavazógép
2019-03-30: Élő múlt - :

Egy véres március gyermekei

Hallottuk, hogy a városban dúlnak a román parasztok, de minket különösebben nem érdekelt. CT (legjobb barátom, szomszédom, focistársam, mellesleg román) és én épp hazafelé tartottunk a szokásos focinkról. Igazság szerint nem értettük, mi zajlik körülöttünk, de röhögtünk az egészen. A fontos az volt, ahogy aznap este még a kapu előtt elváláskor megbeszéltük, hogy mi nem fogunk inni alkoholt soha, meg nem is fogunk cigizni, mint a nagyok, hogy Marco van Basten lesz, én pedig Hagi, és majd az ASA-nál fogunk játszani, ha nagyok leszünk, és megverjük az AC Milant. És örökre barátok maradunk. Mit barátok? Vértestvérek. És mindig fogunk egymásnak passzolni, nem leszünk önzők...
2019-03-30: Magazin - :

A BBTE díszdoktorává avatták Krasznahorkai Lászlót

Krasznahorkai László nemzetközileg elismert, Kossuth-díjas írónak tiszteletbeli doktori (doctor honoris causa) címet adományozott kedden ünnepélyes keretek közt a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) a Bölcsészettudományi Kar javaslatára. Krasznahorkai, akinek életműve a tradicionálisra és az egyetemesre egyszerre összpontosít, a kar első magyar díszdoktora.