Most már eldőltnek tűnik a régóta megálmodott terv. A minap a marosvásárhelyi ipartörténeti múzeumról hallgattam bő beszámolót a rádióban, s bizony megfogalmazódott bennem, ha nem sietünk, a mi ötletünk esetleg a székely fővárosban valósul meg.
Egyelőre viszont itt van nálunk a kétmúzeumnyi hírközlési anyag, maradhatna belőle bőven a nagylelkűen neki helyet adó Puskás-szakközépiskolában, ahol sokkal áttekinthetőbben állhatna a tanulók és pedagógusok, kíváncsiskodók rendelkezésére, de nyugodtan nyithat a nagyvilág, az érdeklődők széles tömege felé is, ám csak abban az esetben, ha elhelyezéséhez megfelelő felületű és beosztású épület kerül. Az összegyűjtött anyag tulajdonosa, Csáky Ernő mérnök akár le is mondana a tulajdonjogról, ha biztosítva látná az évtizedek során összegyűjtött, rendszerezett, rendben tartott több ezernyi tárgy jövőjét.
Az biztos, hogy nagy lehetőséget szalasztanánk el, ha az ajándékként felkínált roppant értékes gyűjteményt kiengednénk a kezünkből. S hogy ez immár nem egyedül a Csáky Ernő gondja, mutatja a Székelyföldi Hírközlési Örökség Egyesület bejegyeztetése, amelynek legfőbb célja ennek az örökségnek méltó kezelése, gondozása, megfelelő körülmények biztosítása. Egyelőre öttagú a kezdeményező csoport, de várják mindazoknak a segítő kézfogását és támogatását, akik ismerik vagy sem a gyűjteményt, amely szinte naponta gyarapodik újabb és újabb adományokkal. A Székely Nemzeti Múzeum felújítási munkálatok miatt nem fogadhatja, de a sepsiszentgyörgyi tanács rendelkezhet olyan épülettel, amely erre a célra alkalmas lehetne.
Fel is vetem azt a gondolatot, hogy a közel két éve üresen álló, a megszüntetett Kós Károly Szakközépiskola épületeként szolgáló termek valóságos életteret nyújthatnának a még álomszakaszban lévő múzeumnak. S javasolom is, amennyiben nem valósulhat meg az az elképzelés, ami miatt felszámolták ezt a többre érdemesült tanintézetet, nyugodtan be lehetne népesíteni ezekkel a rendkívül értékes tárgyakkal, eszközökkel. Sokszor elhangzott, hogy maga a gyűjtemény így is, a világtól szinte elzárva páratlan a maga nemében, végigvezet évtizedeken és évszázadokon, megismertet azokkal a lehetőségekkel, amelyek újdonságnak számítottak a hír- és távközlés területén, s amelyek a vizuális és virtuális világban az ember kutató és alkotó munkájának köszönhetően könnyebbé, átláthatóbbá, irányíthatóbbá tették és teszik mindennapjainkat. A gyűjtőről még annyit, hogy elsősorban neki köszönhetően Csernátonban is létrejött egy gramofon-, patefon-, rádió- és telefonkollekció, s ugyancsak az ő segítsége nyomán megújult, működőképessé vált a székelyudvarhelyi református kollégium régi tanszerkészlete. Kevesen tudják, hogy mind a budapesti, mind a bukaresti katonai hírközlési múzeum gyarapításában, berendezésében részt vállalt Csáky Ernő is.
Mindezt azért sorolom fel, hogy hangsúlyozhassam: a mérnök úr nagyon készségesen ajánlotta fel nemcsak az anyagot egy városi múzeumhoz, hanem annak be- és elrendezését is irányítaná, megtervezné a tárgyak elrendezését, a termek „benépesítését”. Azt is megbeszéltük, ha kerül megfelelő helyiség, megpróbálkozunk akár tanszerrészleg felállításával is, sőt, talán arra is nyílna lehetőség, hogy a Szalló László-hagyaték hasznosításával – amelyet özvegye adott át önzetlenül –, az általa annak idején létrehozott helyi tévéstúdió felébresztésével újból láthatóvá válna a helyi televízióban a megyeszékhely nyüzsgése, sok öröme és gondja.
Azt én megmondani nem tudom, kinek a térfelén pattog a labda. De pattog, s ha kilyukad, megszűnik játékszernek lenni.
Péter Sándor