Héjakanyar a régiók fölött: a félelmetes Oroszország és Kína tisztán vetül az óriási hatalommal rendelkező amerikai elnök recehártyájára. Vibrál a kép a nehezen szemre vehető háttérhatalom tekintetében, amely fennhatósága alatt tartja a világ régióinak tekintélyes hányadát – Amerika és a NATO által. Íratlan törvények alapján, szája ízének megfelelően  irányvonalak (korlátok) közé szorítja a mindenkori elnök mozgásterét. A jelenlegi nem tetszik, tartogathat meglepetést. Neki sem tetszik, minden reggel arra ébred, ott az olló és a posztó, s nem tud belevágni. Országa épségét veszélyeztetik a migránsrohamok a mexikói határon, s nem engedik, hogy éljen hatalmával. A korábbi elnökök két nagy csoportba sorolhatók: egyikbe a szófogadók tartoznak, akik kitöltötték mandátumukat, a másikba a merényletek áldozatai. Trump melyik csoport számát fogja növelni? A média tűz alatt tartja. Írhatnak róla bármit, nem bohócként fogja emlegetni a történelem.

A régiók változatos képződmények. Jelentőségük és erejük nem méretfüggő. Országhatárokon belüliek vagy azokon átnyúlók. A történelem folyamán gyakran kutya-macska viszony alakult ki a régiók és a rajtuk osztozkodó országok között. Egy-egy állam élősködő módján jelenik meg történelmi, földrajzi régiókban. Túlélik.
És az unió? Hála Istennek, pontosabban hála az uniónak, zászlajára tűzte valamikor a nemzeti határokon átnyúló  régiós kapcsolatok fejlesztését. Akkor ébredt bennünk vonzalom iránta, szerelem első látásra, jó ideig plátói a Szovjetunió háremében. Válás után Brüsszelből szippantottunk és nem csalatkoztunk. Később ártott meg a jóból a sok, s jöttek a kiütések. A régiók maradtak a helyükön, a nyugatiak mellett megjelentek a keletiek s a fejlettebbek mellett a kevésbé fejlettek. Nem sértek meg „elmaradott” jelzővel olyanokat, ahol az illemhely gödör, két kapaszkodócövek és kukoricacsutka. Egészségesebb, mint a fajanszülőke. Van, aki szerint: sőt.

Egymással versengő régiókat álmodott meg a régiók adatbankjaitól és kohéziós alapoktól ittas unió. De Gaulle hallani sem akart nemzetek feletti Európáról, de nem ellenezte, hogy országa legfejletlenebb déli régiója, Provence összeszűri a levet a fejlett Katalóniával. Száz szál köti Barcelonához, Párizshoz kettő, mégsem akar közigazgatásilag a katalánokhoz csatolódni. Gazdaságilag ugrott, felzárkózott, s él, mint hal a vízben a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán között.

A KGST-országok kapcsolatában a centralizmus érvényesült. A baráti, testvéri országok központjaik által szervezték azokat. Nem volt jelentősége olyan fogalmaknak, hogy telephely, felvevőpiac, józan ész, a határok mindent felülírtak. Némi káröröm: 1989 óta huszonvalahány ezer kilométer új határ keletkezett Európában, de ne ijedjenek meg a térképészek, megmaradnak, csak a jelentőségük csökken.

Bukarest is meg fogja érteni, hiába féltékeny, ha Jászvásár Moldovára és valamelyik erdélyi vagy bánsági régió a szomszédra kacsint. A fejlesztéspolitika nem vénasszonyduma, beseperve a szemetet, ráfordítva a szőnyeget, kiegyenesedve: rendnek kell lennie. Az elképzelések helyben születnek, a kormány dolga, hogy ügyesen beépítse az országos koncepcióba. A régiók hosszú evolúciós folyamat eredményei, élő testek, megszenvedték a határszabdalásokat, s nem viselkedési szinten. Hiábavaló erőlködés egy levágott részt más testhez ragasztani. A letört darabot legjobb visszailleszteni oda, ahonnan hiányzik, kell ehhez kohéziós alap, mint pillanatragasztó, hogy megforrjon, s elég a zsendicéből és napraforgóolajból készített vitamindús hab, él, míg meg nem hal.

A kommunisták célja a történelmi régiók szétdarabolása volt. 1989. december 26-án az első dekrétummal eltörölték a korábbi szisztematizálási törvényt, de a centralizációba gabalyodott főváros Székelyföld-fóbiája miatt képtelen volt észszerű regionális berendezkedést kidolgozni az országnak. A magukat hazafiaknak tekintők allergiásak, ha a fejlesztési határok a történelmi régiókra emlékeztetnek. Mindenki számára előnyös megoldás csak akkor születhet, ha elfelejtik  az ostobaságot, hogy Székelyföld nem létezik. Európa egyik legrégebbi és legkarakteresebb tájegysége, akkora, amekkora, régió a javából. Az ország szíve. E sorok írójának szülőföldje, amelyet évente egyszer lát. Nem „remek hely” vagy efféle, jó, legyen: előtte áll és nem lát tőle semmit.

Sakkozó barátom mesélte tavaly: az unió a Kászon-patakba is betette a lábát. Környezetvédelmi pénzből riktolták meg a kanyargó medret, nincs egy bokor, ahol árnyékba húzódhatna, s a kutakból eltűnt a víz. Állítja, hiába keresném a göbét, amely diákkorunkban állva nyakig ért, s olyanokat fürödtünk benne, hogy a fülünk ropogott. Idén megnézem, s ha igaz, belelógatom a lábam a futó patakba, zoknistul.

Gyermekkorom háromkötetes könyv­tára emlékeztet Csaba szavaira:  „Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig égből jön az áldás, addig jó népem, itt székelj. S lett e nép neve székely.” Így vagy úgy, a székhely marad, utolsóként fogjuk elhagyni a megkergült Európát. Az öreg Volga felé venném az irányt. Líraiság hiányában meg sem kísérlem érzékeltetni: „túl egyszerű, túl mesterséges, túl banális, hogy igaz legyen”.