Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 4.

2019. április 6., szombat, Élő múlt

Ezek szerint apám „kiruccanása” Sztálin temetésére nem volt egy kéjutazás. Az sem valószínű, hogy a szervek a generalisszimusz márciusi eltemetése után lemondtak volna a számonkérésről, az inquisitus kézre kerítéséről.

  • Péter Alpár grafikája
    Péter Alpár grafikája

Bár a községi milicista, Traján gyérülő és egyre lanyhulóbb ellenőrzései azt a látszatot erősítették, hogy 1953 végére a Sztálin nevével dübörgő osztályharc mintha veszített volna lendületéből. Meggyőződésem, hogy ha nagyon akarták volna, elfoghatták volna apámat, de nem volt ez olyan nagy ügy, a román hatalom, a kommunisták szidalmazása, gyalázása biztosan nagyobb ügybuzgalomra ösztönözte volna, mint a sztálinozás, a román kommunisták már akkor is nacionalistábbak, oroszellenesebbek voltak, mint a láger más tájain. Ez már a Gheorghiu-Dejék ideje. Azonban valószínűtlennek tűnik, hogy a szervek teljességgel lemondtak volna apám kézre kerítéséről, egy-két vallatásnyi megrekcumozásáról.

A decemberi beutalás a kórházba, a bonyodalmas vakbélműtét jó alkalom lehetett volna erre, de talán itt volt a legnagyobb biztonságban. Talán épp ott nem keresték, máshol mindenütt. Apámat a jó szerencse és a jó emberek segítették a rejtőzködésben. Egy román mérnök (milyen kár, hogy a nevét nem tudom) alkalmazta a Szovrompetrol (szovjet–román közös vállalat, amelynek értelmét a háborús kártérítés adta meg) nevezetű vállalathoz, s rejtegette, azaz helyezte egyik munkatelepről a másikra a Moineşti–Lucăceşti–Comăneşti háromszögben, amelyet akkor már a román szocialista iparosítás fellegváraként emlegettek. Bizony hogy székelyes-csángó települések voltak az újkorig.

A román mérnök jóvoltából statisztikailag, a nyilvántartásokban, fizetési listákon apám hol létezett, hol nem létezett. Amikor a kománfalvi munkatelepen keresték, akkor épp a mojnesti kultúrház vagy a lukácsfalvi munkáslakások építésénél dolgozott. Ha keresték a szervek Ferencz Emericet Kománfalván, akkor a mérnök hívatta a másik Ferencz Imrét, aki szintén falunkbéli volt, távolról rokon is, de ő volt a Tyúkfej Ferencz Imre, akire viszont nem talált a körözés személyleírása. Azt hiszem, volt ott még egy-két Ferencz Imre, akiket elő lehetett állítani, ha pedig ez sem ment, akkor be lehetett mutatni egy mindig kéznél levő felmondólevelet. Itt volt ugyan a körözött, a múlt héten még nálunk munkálkodott, de mint olyan összeférhetetlen osztályellenség felmondott és továbbállt.

Különben mire véljem a kórházi papírok mellett megtalált, 1954. január 7-ére keltezett „Jegyzéket” (Notă), amelyet a mojnesti építő-szerelő vállalat bizottsága (Comit. de Intrepr. Constr. Mont.) intéz a kománfalvi kórházhoz, tudatják, hogy Ferent Emeric elvtársat 1953. november 26-án „likidálták” a vállalattól. (Vi se face cunoscut, că tov. Ferent Emeric a fost lichidat din cadrul întrepr. noastre la data de 26. XI. 1953.)

Nagy huncut lehetett az a négy osztályt végzett káderes, de leginkább a főnöke, akinek az utasítására megírta az átiratot! Mert hagy egy kiskaput: a továbbiakban azt írja, hogy „az Önök kórházában töltött időszakra járó jogosultságokért – magyarán: fizetésért – kötelességük megcsinálni a törvényes fizetési iratokat”. (Pentru a-şi primi drept cuvenite pe perioada cât a stat in spit. dstră aveţi obligaţa de a-i face formele legale de Plată prin fişe.)

– Sokat keresték édesapádat, sokat – mesélte Ferencz Imre (Tyúkfej), amikor a házunk lépcsőjét öntöttük valamikor a hatvanas évek végén. – De valahogy mindig megúszta, túlélte, mindig máshol volt, más sántéron, kellett is mennie, mert ő volt a mérnök jobbkeze, a mesterséget ejsze jobban es tudta. Osztán, amikor könnyebbedett a világ, s Sztálint kezdték felejteni, apádból augusztus 23-ára (a szocialista Románia felszabadulásának ünnepe volt) sztahonovistát csináltak. Akkor kezdett hazajárni.

Ferencz Imre (Tyúkfej) bácsi több tucat – ha nem száz – csíki székellyel együtt a megélhetés miatt ment be Moldovába. Akár a bűnfenyítők előtt vallomást tevő Zöld. „Olcsó, és nem csinálunk egyebet, hanem csak dolgozunk, és nem kínozzuk magunkat a fegyverrel, mint itten.”

Moldva Tatros menti térsége az ötvenes években a népi demokrácia, Románia iparosítási fellegvárának számított, ahol szükség volt a megbízható, szakképzett munkaerőre, a csíki, háromszéki kőművesek, ácsok pedig azok voltak.

– Hetven-nyolcvan százalékban mind magyarok voltunk, még a segédek is, odabenti csángók, olyan tyár (román chiar = éppen) magyarok dolgoztak mellettünk – mesélte Imre bácsi, ő, mert apám már nem mesélhette. – Úgy emlékszem, hogy a főnökökkel édesapád járt a környékbeli falvakba munkásokat toborozni, ő szót értett velük. Jól megfizettek, de a fizetés mellett prémonda, olyan kedvezményzes élelmiszer-ellátmányunk is volt. Kenyérlisztet, puliszkalisztet, cukrot, rizskását küldhettünk haza, mert az nálunk nem volt. Minden második hétvégén pedig teherautókkal hazahoztak.

Egy ilyen teherautóval jött haza édesapám is valamikor 1954 nyarán.

Akkor a Sztálin-ügy már nem volt ügy, már hruscsovi szelek fújtak. A műtétje után járt ő titkosan haza, de mindig éjszaka érkezett, talán a csíkszentmihályi állomás felől, s az elmenése is mindig éjszaka történt. Erre azért emlékszem olyan élesen, mert az egyik ilyen éjszakán a húgom fölriadt édesapám búcsúcsókjaira, s hatalmas ujjongásával mindannyiunkat felébresztett. Apám a kertek alatt ismét elment, vissza Moldvába, mi pedig reggelig örvendeztünk, nem tudtunk visszaaludni a boldogságtól, édesanyám pedig a lelkünkre kötötte, hogy még nagyanyánknak se mondjunk el semmit, soha senkinek egy szót se.

Apám bujdosása számunkra, gyermekek számára véghetetlen hosszúnak tűnt. Felnőttkoromig mindig úgy éreztem, hogy legalább négy-öt évig volt oda. Titok alatt, „illegalitásban” pedig csak alig két évet élt Moldvában. 1954 nyarától már nyíltan, kéthetente jött.

Egyik ilyen hétvégén vele jött, a feleségével együtt, domnu indzsiner is. Nem emlékszem egyikük nevére sem már, csupán a fiatal tanti túláradó szeretetkitöréseire. Ölelt, csókolt mindenkit, különösen édesanyámat, tanti Ancit, de ebben a szépasszonyban – mert az volt, és fiatal – volt valami boszorkányos, perverz, valami elemi erejű ösztön, mert harapott. Harapdosva csókolt mindenkit, a végén mi, gyermekek már menekültünk előle. Anyám sütött, főzött, tán még tortát is készített, híres főzőtudományával kitett magáért. A tántiék látogatásából, a véres harapások mellett, csupán egyetlen dolog maradt meg emlékezetemben: a félzsáknyi kockacukor. Akkor láttunk életünkben először ilyesmit. A kockacukorhalomban bőven voltak arasznyi, tíz-húsz centis hosszúságú cukorsüvegek, amelyeket valamilyen okból kifolyólag nem tördelt szabványméretre Szászkúton (Sascut-Nou) a gyári gépsor. Torkoskodtunk tisztességesen. De nekem pár nap után felfordult a gyomrom a sok cukortól, beteg is lettem, összehánytam magamat.

2.

Jaj, a cukor!

Apám, te gyilkos. Te majdnem gyilkosunk.

Te öngyilkosjelölt. Te sem élted volna túl.

Időről időre visszatérő rémálmaimban három gyermekkoporsót látok. S te nem vagy sehol. Téged nem látlak.

A három fehérre festett koporsót látom, még a tüll szemfedők rojtjait is. Kettő kék, egy rózsaszínű. Ott fekszenek keresztbe rakva az öreg házunk elé kitett, fekete bársonnyal leterített nyújtópadon, s mintha árvíz sodorná, úgy hömpölyög a sírás a csíkpálfalvi utcákon.

Még Sztálin előtt történt. Talán ’50-ben, talán ’51-ben. Elmondani sem lehet. Most, írás közben is végigfut hátamon a tyúktetű-borzalom.

A háború, a „felszabadulásunk” után sok minden hiányzott a létminimumon való megélhetéshez. Nem volt a legfontosabb, a legszükségesebbek közül való, de csak híjával volt a cukor is. Nem tudom mire vélni, de méz se volt, s ha volt, akkor méregdrága. A székely nem azért székely, hogy ne találjon ki valamit. Tudta, hogy a Brassó melletti Botfaluban a cukrot cukorrépából készítik a szászok. Az őszi befuvarozáskor, amíg a mérlegelésre vagy a fizetésre várt, megfigyelhette a technológiát.

Miért ne lehetne ezt otthon, kicsiben is megcsinálni? De lehet, hogy nagyanyáink, dédanyáink ismerték már a cukorgyárak léte előtt a házi cukorkészítés fortélyait. Roppant egyszerű volt az egész. A cukorrépát megmosták, feldarabolták, megőrölték, s jó bő vízben addig főzték, amíg kioldódott belőle az édes lé. Aztán leszűrték. Ez a lé volt a melasz. Ezt főzték, párologtatták, sűrítették tovább. A feketés-barnás édes lé, ahogy fogyatkozott a lassú tűzön, sárgás, krémszínű péppé alakult. A technológiának ebben a pillanatban állt be a legkényesebb fázisa, ekkortól fogva kellett állandóan kavargatni, mert könnyen odapörkölődhetett, akár be is lobbanhatott volna, hisz egyik pillanatról a másikra alakult át a pép kristályos, sárgásbarna nádmézzé. Asszonymunka volt ez, férfinak nem sok keresnivalója volt az üstök, lábasok körül.

Soha nem felejtem el azt az ötliteres, krémszínű lábast, anyám stafírungos edényszettjének a legnagyobbikát. Koromfeketére égett. Szinte porrá. Füstje megtöltötte mind a három szobát. Mi hárman a konyha melletti kicsi szobában már aludtunk. Talán az volt a szerencsénk, hogy a füst felfelé száll, nem üli meg a földet, mint a köd. Alvóhelyeink, ágyacskáink nem emeletesek voltak, mint ahogy mostanság szokás, közelebb voltak a padlóhoz, mint a plafonhoz. De fojthatott már nagyon a füst, mert gatyaszaggató köhögés ébresztett. Alig ötéves gyermekként nem tudom, honnan volt annyi lélekjelenlétem, hogy kilöktem minden ajtót és ablakot, s a gomolygó füstben valahogyan kicipeltem, kilöktem a tornácra testvéreimet. Nem tudom, melyiküket előbb. Az öcsém talán még kétéves sem volt, s a húgom is olyan négy körüli.

Mi történt volna, ha nem ébredek föl? Édesapám, te drága, te léha, te balek, te szent, a kurva életbe, miért hagytad a kályhán azt a kibaszott melaszt?! Miért kellett, ha csak tíz percre, ha csak egy negyedórára is kimenni a kocsmába? S édesanyám, te miért hagytál el, bíztál rá erre a felhőkergető, nappal is álmodozó, korlátoltan felelőtlen Salamon-féle sarjadékra, erre a vénlegénységébe belekábult szédelgőbe, erre a mindig úton lévő tántorgóba? Egyáltalán miért mentél férjhez ehhez a náladnál tizenkét évvel vénebb ripacshoz? Aki akárki… Most éppen sakkfigurákat farag a kályha melletti kicsiszéken, hogy megint előálljon valami újabb huncutsággal a falu elé. S a fásláda üres. De lehet, hogy a fásszín is. Miféle Szent Józsefet játszik itt, amikor tele a világ Heródesekkel? Hány ilyen pillanat volt, édesanyám, az életedben, hányszor voltál hajszálnyira a halál völgyétől, hányszor voltál egy másodpercnyire túl az életen s innen a halálon? Tudom, veled volt az Isten. Tudom, te voltál Mária. Tudom, azon az estén is valahová halott mellé, imádkozóba kellett menni, azért bíztál apánkra. De miért bíztad rá azt a kurva cukrot is, ha tudtad, hogy így megkeseredik… Semmit se változtat a rémálmodásokon annak tudata, hogy édesapám nem a kocsmába ment, hanem sakkozni. Azaz valakit sakkozni tanított, hogy idő után partnere is legyen majd a faluban.

Kihívót keresett, nevelt, aki majd le fogja győzni.

Jaj, az az átkozott cukor. Az a rohadt édes élet.

(folytatjuk)

 

Hozzászólások
Szavazás
Részt kíván-e venni a májusi európai parlamenti választásokon?







eredmények
szavazatok száma 736
szavazógép
2019-04-06: Magazin - :

Benedek Elek előtt tisztelegtek (Bolognai Könyvvásár)

A hét első négy napján rendezték meg – immár 56. alkalommal – a gyerekkönyvek legnagyobb nemzetközi seregszemléjét, a Bolognai Könyvvásárt, amelyen Magyarország kiállítással és önálló standdal képviseltette magát, és ahol kiadványokkal tisztelgett a 160 éve született Benedek Elek és a magyar népmesehagyomány előtt.
2019-04-06: Nemzet-nemzetiség - :

Szurkos András: Régi jó régiók (Morfondír)

A régióknak felment az árfolyamuk – menjen még feljebb! Nekünk mást jelent a „régió”, mint speciel az amerikai elnöknek. Trump szeme szaladgál a térképen, át a régiókon, Dél-Amerikától a rosszalkodó Észak-Koreán át a tűzfészek Közel-Keletig, majd megpihen – ki találja ki, hol, ugyan hol máshol – a drágalátos unió valamelyik országában. Nem minősítés, per pillanat éppen az egykori szocialista Románia tölti be az elnöki tisztséget.