A poéma, Mihail Lermontov klasszikus orosz költő A démon című poé­májának átirata, Bódy Gábor kisfilmjének sugallatára, huszadik század végi környezetbe helyeződik át. A helyszín Berlin, az 1989. csillagév utáni esztendők, amikor hirtelen, mintegy varázsütésre, sok minden, amit addig megkérdőjelezhetetlennek hittünk – legalábbis a regnáló kommunista diktatúrák ezt igyekeztek elhitetni velünk, bármi áron! –, megkérdőjeleződött, sőt, érvénytelenné vált, nagyon sok minden viszont a magunk mögött hagyott múltból átjött az örök jelenbe, hogy nyugtalanítóan kísértsen.

Lermontov borzongató, tragikus szerelmi története áll a középpontban, az én hősöm viszont nem démon, lázadó, menekülő értelmiségi, aki után nyúlkál feldolgozhatatlan múltja, nem a másvilág borzongató küldötte, akinek puszta érintése halálos Tamarára, hanem AIDS-es! Lényegében a veszély ugyanaz, szexuális érintkezésük értelemszerűen azt is jelenti, hogy megfertőzi és halálra ítéli a boldog(talan) lányt. A versek követik az eredetit, kihívásnak éreztem, érdekelt, hogy megváltozott környezetben mennyire él Lermontov bűbájossága, a csábítás-pasziánsz. Persze, Tamara még kiszolgáltatottabb, mögötte már nem áll a család, szerencsejátékokba menekülő, játékszenvedélyébe már-már beleőrülő atyja adósságai eltörlésének reményében egy pornófilmbe adja el gyönyörű s a forgatás alatt elkábított lányát, és ezzel kezdetét veszi Tamara kálváriája. Egy bandaharc közepére kerül, a vérengzést túléli, menekülnie kell, de akkor már követi az álmaiban már kísértő és hamarosan megjelenő „démon”!

Egy ponton, a végén változtattam Lermontov történetén: a halálos betegséggel megfertőzött lányt egy csavargó kirabolja és megöli, s ez még jobban elmélyíti a lelkiismeret-furdalástól gyötört, a bánatba, gyors veszteségbe majdnem beleőrülő, gyógyíthatatlan „démon” fájdalmát, akinek már csak hónapjai vannak hátra, s állandóan ott pörög előtte a baljós és brutális rémtörténet, s a lány, akinek ő okozta korai halálát.

A bányató

Taxiba ült. Tán nem követték?
A metropolisból kiért
Bohócarcon tarkálló festék.
Élnie van-e még miért?
Élnie lenne-e kiért?
A táj lehet-e menedék?
Út szélén állt meg. Fizetett.
És a gépkocsi elsuhant.
Holdfény szitált. Rőt fényeket
Látott és majdnem lezuhant,
Ingott a szakadék felett,
Látta arcát a víztükörben,
Akár fénycsóva elsuhant –
Rulett golyó a végső körben –,
És megszólalt a régi hang:
„Nem mentheted AIDS-es magányod,
Kivéreztek a látomások!…”
És mint az őrült lerohant.
Az őselem, antracit végzet,
A bányató már ott sötétlett.
Szétnézett. Biztos nem követték?
Csak idejüket vesztegették?
Sütött a hold. Ezüst igézet.
És gonosz, manósipkás lények
Forgatták. Ruháit lehányta.
Újra felhangzott az ének,
S fejest ugrott az éj tavába.
Lelkében a tigriseket
A víz sem nyugtathatta meg?!

Tamara

Távolabb tornyos nagy ház állott.
Palotát, valóságos várat
Emelt ott Rolf erdész magának.
Kirekesztette a világot,
Eltemetett már minden álmot.
Menekült tigris, farkas, őz,
Vigéc, zenész, árus, dizőz,
Ha néha feltűnt zord alakja,
Árnyékot vetve a falakra.
Egy lánya is volt: Tamara,
Arcát nézte antracit tóban,
Álmodni, úszni járt oda.