Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A nyelv veszendőben, a hit megmarad

2019. április 6., szombat, Riport

A moldvai magyar nyelv olyan, mint egy élő nyelvtörténet – véli Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor. Állítását arra alapozza, hogy ami már nincs benne a mai magyar köznyelvben, az Moldvában még fellelhető, és ez a nyelv térbeli változatosságával és múltjával együtt rendkívüli érték. Ezt ismerték fel mindazok, akik a moldvai magyarság körében az elmúlt száztíz esztendő alatt összegyűjtött nyelvi anyagot további kutatómunka révén bővítették, és ennek gyümölcse a Péntek János által szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára, amelyet a tavalyi kolozsvári és budapesti bemutató után az elmúlt hétvégén Lujzikalagorban tettek közkinccsé helyi és más csángó falvakból érkező érdeklődők számára. Az esemény alkalmával a moldvai csángó magyarok nyelvi és vallási identitásáról, a tájnyelvek létjogosultságáról és a máshonnan származó, Moldvában tanító pedagógusok életéről beszélgettünk előadóval, házigazdával, meghívottakkal.

  • Csernik Mária énekel, mellette Salamon József plébános. Kátai Edit felvételei
    Csernik Mária énekel, mellette Salamon József plébános. Kátai Edit felvételei

A csángók érzik  a magyar nyelv hiányát

„Lujzikalagorban mindig erős volt a kötődés a családhoz, a magyar nyelvhez, a hithez, a csíksomlyói szűzanyához. A vallási hovatartozás egybecsengett a nemzeti öntudattal, a nyelvi gyökerek meghatározták az ott élők kultúráját” – hangsúlyozza Salamon József lujzikalagori származású gyimesbükki plébános. A nyelvi és vallási identitás számára egy, ezt a szülői házból hozta magával, ahol a nyelv és a vallás mellett a hagyományok jelentették a sajátos kultúra össze­tevőit. Felidézte: az iskolában a román nyelv erőltetésével megpróbálták megtörni a nyelv és a vallás összetartozását, ami könnyen összezavarhatta volna a gyermeki lélekben az identitást, de családjukban olyan mélyen gyökerezett a magyar öntudat, hogy nem sikerült őt eltántorítani az otthonról hozott érzésektől.

Salamon József úgy emlékszik vissza arra az időre, hogy a vallás, a magyarságérzés tekintetében sajátos életet éltek otthon a családban, és a hagyományokon keresztül még sokáig meg tudták őrizni ezt a belső szigetet, de a hetvenes, nyolcvanas években már olyan szintű volt a nyelvromlás a moldvai magyarság körében, hogy nagy kárt tett a nemzeti önazonosság tekintetében. A gyimesbükki plébános szerint „a gyökerek ellopása, kiirtása félszegséget alakított ki sok emberben, akik már nem beszélik a magyar nyelvet, de érzik annak a hiányát”.

A hit ellenben megmaradt.

A moldvai magyarságnak nagyon mély, öntudatos katolikus hite van, és ezáltal tudtak megmaradni – vallja Salamon József.

Neki is ez a hit adott erőt, bizakodást akkor is, amikor váratlan kihívásokban, az állami hatóságok általi zaklatásokban volt része. „Mindig tudtam, hogy Istennek a gyermeke vagyok, és semmilyen hatalom ezt nem veheti el tőlem, sem a nyelvemet, a hagyományomat, a hitemet. Nagytatám annak idején azt mondta, hogy itt, Moldvában a Szent Korona országa a nagy vízig tart, tehát a Szeret vizéig. Ez a magyar családhoz való tartozást és ragaszkodást jelentette évszázadokon keresztül, és a Csíksomlyóhoz való kötődést. Édesapám öt-hat évesen vitt először Csíksomlyóra, egész éjszaka ott aludtunk a  templomban és virrasztottunk. Tehát a kötődés a családhoz, a magyar nemzethez, ugyanakkor a hithez, a somlyói szűzanyához nagyon mély volt.”

 

A lujzikalagori katolikus templom

 

Hatvan évvel ezelőtt egy kis magyarság mindenkiben volt – hangsúlyozza Halász Péter néprajzkutató. Szerinte identitás szempontjából egységesebbek voltak a moldvai magyarok, de az elmúlt ötven év alatt e tekintetben szakadás történt, egy részük megerősödött, egy másik részük pedig elveszítette az identitását vagy legalábbis gyengült az identitása. „Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, magának a dédapámmal kellett volna beszélni, az még nagy magyar volt. Ebben benne volt minden.” Moldvai kutatásai során Halász megtapasztalta, hogy a vallásban a magyar nyelv hogyan húzódott vissza a családokba, ahol imádkoztak, esetleg virrasztottak a halott mellett, később miként veszített teret a nyelv még a családban is, míg a katolikus identitás megmaradt.

 

Ne irtsuk a nyelvjárásokat!

A moldvai magyar tájnyelv nagyon fontos része a magyar nyelvnek. Értékét növeli, hogy a magyar nyelv régi változatát őrzi, s bár a különböző korok nyelvi nyomai fellelhetőek benne, olyan formában él jelenleg is, ami a magyar köznyelvben már nincs benne. Értéke már megmutatkozott száztíz esztendővel ezelőtt is, amikor Yrjö Wichmann finn nyelvész gyűjtött Szabófalván, majd Csűry Bálint bogdánfalvi gyűjtései gazdagították az anyagot, az 1948-tól 1962-ig tartó szabadabb légkörben Márton Gyula, Szabó T. Attila és sokan mások végeztek nyelvi kutatásokat Moldvában. Száz éven keresztül gyűjtötték a nyelvészek ezeket a nyelvi kincseket, s bár többen és többször hozzákezdtek az adatok rendszerezéséhez, csángó szótár szerkesztéséhez, a teljes anyag feldolgozására csak korunkban került sor. Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor 2002-ben kezdte meg a szótárszerkesztést, a hatalmas munka 2018-ig tartott, amikor napvilágot látott A moldvai magyar tájnyelv szótára harmadik kötete is.

A tájnyelvi szótárak szerkesztése nem előzmény nélküli, Szinnyei József már a múlt század elején kiadta a Magyar Tájszótárt, a további évtizedek gyűjtőmunkájának eredménye a Szinnyei-szótár folytatásaként megjelent Új magyar tájszótár öt kötete (az utolsót 2010-ben adták ki), amely minden nyelvjárás korábban felgyűjtött elemeit tartalmazza, és tavaly került az olvasó asztalára Sántha Attila Bühnagy székely szótára, amely egy korábbi, szintén általa szerkesztett szótár bővített változata. Látjuk tehát, hogy a tudományosság számára mindig fontos volt a tájnyelvek megőrzése, mégis az életben azt tapasztaljuk, hogy elég erős a nyelvjárás-ellenesség. Péntek János nyelvészprofesszort kérdeztük: jól van-e ez így?

Péntek János: – Minden nyelvjárásnak és az ezek elemeit egybegyűjtő tájnyelvi szótárnak megvan az értéke, különösen a mai világban. Magyarországon már az előző században szinte végig volt egyfajta nyelvjárás-ellenesség. A túlságosan egységes köznyelv, ahogy Csoóri Sándor írja, a színtelen köznyelv vált fontossá. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a nyelvjárások fölött elmúlt az idő, ezekre már nincs szükség. Most egyre inkább ráébredünk arra, aminek eddig is természetesnek kellett volna lennie, hogy ez egy belső érték, színessége a nyelvnek.

Ha a nyelvjárásokról lemondunk, akkor egy steril nyelvváltozat válik uralkodóvá.

Erdélyben ez a veszély most kezdett fokozottabban érvényesülni, részben erre volt reakciója Sántha Attilának a székely szótár megjelentetése. De nem elég a szótár, hanem meg kell jeleníteni a médiában, a színészek nyelvében, a filmnyelvben, hisz ezek mintaadók a nyelv szempontjából.

Történelmileg elsősorban a falusi emberek nyelve volt nyelvjárásszerű. Lenézték ezeket a táji változatokat, ami kárára vált a nyelvnek, mert mintha szándékosan el akarnánk veszíteni valamit. Pedig értéket nem szabad elveszíteni. Nem arról van szó, hogy a rádióban, a televízióban csángó nyelvjárásban beszéljenek, de nem kell kerülni a színességet, a változatosságot. Volt néhány évvel ezelőtt Kolozsváron egy rádió, amely úgy hirdette az állást, hogy nyelvjárásmentes beszélőt alkalmazna. Ez nem jó. A színészképzésben is van egy ellenállás, a nyelvjárási környezetből származókat azonnal megpróbálják köznyelvre átállítani. Meg kell nézni a régi filmeket, a hatvan, hetven évvel ezelőtti magyar filmeket, a színészek szinte mind egy nagyon jóízű nyelvjárásban beszélnek. Nem valamiféle kényszerítésre van szükség e tekintetben, de nem kellene kerülni. Arra kellene törekedni minden szinten és főleg a mintaadók nyelvhasználatában és az oktatásban, hogy a tájnyelvek fennmaradjanak. Volt egy vizsgálat, amely kimutatta: az a diák, aki nyelvjárásban beszél, kisebb jegyet kap. Ez megengedhetetlen, mert a gyermeknek a saját nyelvét, anyanyelvváltozatát értékelni kell, és a gyermek számára az a természetes.

 

„Mük csak csánjuk a dolgunkot”

A lujzikalagori szótárbemutatón régi ismerősként szólítottuk meg a somoskai Benke Pált, aki azt mondta, aki csinálja a dolgát, az nem figyel oda arra, hogy érték. „De ha le van írva, akkor az az ember valamit lát, és kinyitja nekem es a szememet, hogy az jó.” Egy lujzikala­gori asszony beleszól a beszélgetésbe: „mük csak csánjuk a dolgunkot, s más megmutitja, mit csánunk jól”. A helyiekhez hasonlóan pozitívan értékelte a lujzikalagori könyves délutánt Bilibók Jenő pusztinai magyar tanár is, aki sok olyan könyvbemutatón vett részt korábban, ahol a moldvai csángókról szóló kiadványokat ismertettek, de azokat nem Moldvában tartották, és mindig hiányérzettel távozott, mert szerinte a moldvaiakról Moldvában kellene beszélni. Lapunknak elmondta, újabban sok román nyelvű kiadvány jelenik meg, amelyeket főként a templomokban terjesztenek, de kevés csángókról szóló magyar könyv jut el a moldvai magyarokhoz, amelyeket szerinte számukra is olyan ismertté kellene tenni, mint az erdélyiek és a magyarországiak számára. Kevesen olvasnak a felnőttek közül magyarul, de akik olvasnak, azok érdeklődnek, keresik, kutatják a múltjukat – mondotta.

Az újtusnádi Petres László 2010 augusztusában vett részt az első csángótanári képzésen, amelyet Borospatakán szervezett a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, az év szeptemberétől magyartanár Lujzikalagorban. Tanít, mese- és balladamondó versenyeket szervez, diákjaival részt vesz különböző vetélkedőkön, táborokban. Otthona a kicsinyke magyar iskola, amelyben az egyik szoba osztályterem, a másik a Petres-lak.

 

A lujzikalagori magyar iskola

 

Kérdésünkre, hogy ennyi éven keresztül mi tartja ott, hisz egykori kollégái többsége már rég eljött Moldvából, sokan külföldön keresnek jobb megélhetést, azt mondta, néha ő sem tudja az okát ennek. „Néha nagyon nehéz. Aki sok időt tölt itt, az sok problémával, nehézséggel szembesül, nagyon sok kihívással. Nem mindig kel fel az ember azzal a kíváncsisággal, munkavággyal, amely az első egy-két évben jellemezte őt. Moldva egy külön létforma. Minél több időt tölt itt az ember, annál inkább hasonul ehhez az életformához. Ez nem nyolcórás munkahely, hanem folyamatos jelenlét a faluban, a gyermekek és a szülők, nagyszülők között, a közösségben, ami tele van néha feszültséggel. Mindez együttvéve az itteni élet.”

A lujzikalagori könyves délután megszervezése – amelyen a moldvai magyar tájszótár mellett más, csángókról szóló kiadványokat is bemutattak – Petres László régi álma, mert úgy tartja, „ha ide járnak a kutatók és itt gyűjtenek, hozzanak is valamit vissza. Ezt olyan terepnek tekintik a kutatók, ahonnan összeszedik az anyagot és elviszik, miközben ezek az emberek várják a vissza­jelzést. Várják, hogy valaki fontosnak tekintse őket, hogy az, amit tudnak, ami bennük van, az érték.”

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 582
szavazógép
2019-04-06: Kultúra - :

Bogdán László: A démon Berlinben (Megjelent)

Tiszteletpéldány az olvasónak
 
2019-04-06: Közélet - Fekete Réka:

A családok szívesen fogadják a fiatal kérdezőket (Értékfeltárás Orbaiszéken)

Mindennap élményekkel feltöltődve érkeznek vissza csomakőrösi szálláshelyükre azok a fiatalok, akik hétfőn kezdték meg az orbaiszéki értékfeltáró terepmunkát a Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány külhoni értékfeltáró programjának részeként. Kisfaludi-Bakk Judit programvezető lapunknak elmondta, nem akadémiai kutatásról van szó, hanem emberközeli felmérésről, ami által olyan tudás, szellemi és tárgyi értékhalmaz kerülhet felszínre, ami a helyi emberek birtokában van.