Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 5.

2019. április 13., szombat, Élő múlt

Egy időben elég gyakran jártam Moldvába. A Gyimeseket elhagyva egy-két órát mindig elidőztem a kománfalvi piacon. Ha vonattal utaztam, akkor többet is, mert sokszor félnapokat kellett várni a csatlakozásra. Ilyenkor lesétáltam a város alsó részén lévő katolikus templomig, temetőig. Bármennyire is románosodott a jászvásári székhelyű katolikus püspökség, a temetők azért beszélnek. Hiába írták át a moldvai csángó magyarok neveit, minden különösebb erőfeszítés nélkül rájön a vándor, hogy itt bizony valamikori magyar emberek várják a boldog feltámadást.

  • Péter Alpár grafikája
    Péter Alpár grafikája

A piacon ez a felismerés még inkább megerősödik. Egy-két Galac környéki, vráncsai, tekucsi zöldségárus kivételével ugyanis zömmel szőlőhegyi, tatrosvásári, szitási, bahánai, aknavásárhelyi csángók árulják portékáikat. Egymás közt magyarul beszélnek, de a magamfajta jöttmenttel is szóba állnak. Jókat lehet beszélgetni velük, még a savanykás, direkt termő szőlejikből préselt borukkal vagy szilvapálinkával is megkínálnak. Apámék idejében még magyarabbul történhetett a piacozás. Akkor a csángó falvakban még a gyermekek is magyarul beszéltek. Viszont ma már csak az idősebbek használják őseik mára egyre fakulóbb, romló anyanyelvét. Szinte magam előtt látom apámat, amint vékányi dióra vagy korsónyi borra alkudozik a szőlőhegyi kofával.

Ezekben a moldvai bolyongásaimban bizonyára volt, van valami a tudatalattiból. Letagadni sem tudnám, hogy apám, elődeim nyomait keresem.

Egy alkalommal három napot időztem a Szalánc völgyében. Legfent, a völgy fejében található Szalánc-fürdő (Băile Slănic). A 19. századi térképeken még Feredeiele Slănicului a neve, ami egyértelműen jelzi magyar eredetét. A leírásokból világosan kiderül, hogy aknavásárhelyi (Târgu Ocna) sómunkások alapították. Még a nagy Nicolae Iorga is azt mondja, hogy a völgy lakói magyarok. Lefelé haladva a völgyön, Cserdac következik, egy kisebb falu, vegyes lakosságú, elnevezése tornácot, pitvart jelent, mint jövevényszó benne van a csángó-magyar nyelvjárás atlaszában. Aztán következik egy több mint nagynak mondható, háromezer lelket is meghaladó falu: Szalánc. Románul most Cireşoaia, de régebb Bisericaninak nevezték. Talán innen fakadt egy időben a Templomfalva elnevezés a magyar néprajzosok térképein. Színmagyar falu, mi több, a jászvásári származású plébános egyenesen azt mondja, hogy a falu lakói nem csángók, hanem székelyek. És valóban, az idősebbek úgy beszélnek, mint Háromszéken vagy Csíkban.

A község alsó végén, bent az árnyas erdő rejtekében kísérőmmel, az anyai ágon magyar, tehát magyarul is jól tudó walesi egyetemistával egy kőfeldolgozó műhelyre találunk. Bemegyünk, s szóba elegyedünk a munkásokkal. Románul kezdjük, de aztán hamar kiderül, hogy anyanyelvünkön is boldogulunk. Elmondják, hogy az itteni hegyekben termő kemény homokkövet bányásszák ki, s abból faragnak sírköveket, de leginkább különböző méretű köszörűköveket, akár méteres átmérőjűeket. Hopp, megvan! Mi is egy ilyen köszörűkövön élesítettük otthon a fejszét, késeket, különböző szerszámok éleit. Ott állt a favágókecske-szerű állványra szerelve a régi istállónk oldalának támasztva. Igen, apám hozta Szaláncról ’54-ben. Mint ahogy a kaszafenő követ is. Tehát ő is járt Szaláncon.

*

Vissza kell mennem Madéfalváig. Vissza a 18. század hatvanas éveibe, a csíkpálfalvi Salamonok veszedelmeibe, lám, miféle balsorsot vitt feléjük egy évvel a székelyirtás előtt a Csíkszereda felé vonuló „tűzgomolyon ülő lovag”, az a „6 kecske által vont tüzes kerék, melyet fő nélküli ember követett”. Amint a korabeli feljegyzésekből kitetszik, 1763 Csíkban az anarchia éve volt, mintha szántszándékkal tették volna, ember ember ellen, közösség közösségre tört.

A hatalmasságok egyike azt mondta, hogy nem kötelező a fegyver felvétele, a másik az önkéntességről papolt, a harmadik azt hirdette, hogy nem kell fegyver alá, határőrnek állani. Buccow az egyik szavával azt mondta, hogy mindenkinek fegyver alá kell állani, mert ez a felséges császárnő akarata, a csíkszeredai vár előtt pedig az önkéntességet emlegette. Bornemissza főkirálybíró hozzáállása sem volt kétségek nélküli. Egyedül a papok, páter Zöld Péter, páter Beke István hirdette egyértelműen, hogy nem kell felvenni a fegyvert.

Csíkpálfalván nem tudom, volt-e esketés, de nem is volt rá szükség, mert a falu egytől egyig megtagadta a fegyvert. „A nép elkeseredése és rakoncátlan vakmerősége 1763. január 11-én nyílt lázadásban tört ki – olvashatjuk Szádeczky Lajos A Székely határőrség szervezése című munkájában. – Ezen a napon ugyanis Csíkszék vicetisztei és nemesei a főkormányszék némely rendeleteinek végrehajtására közönséges gyűlésre jöttek össze Várdotfalván (a mai Csíksomlyón)… A fegyveres nép (az új határőrök) körbevette a kántorházat, később a parochiát, ahol három napig szorongatták, fenyegették őket, a »Dózsa-lázadás rémes jelenetei« tűntek fel a szék vezetői előtt. A nép féktelensége ugyanakkor nemcsak a tisztviselők ellen dühöngött, hanem ugyanazon az éjszakán, midőn a tisztviselőket szorongatták, a szomszéd Pálfalvát, amely nem csatlakozott hozzájuk, megtámadták és ki akarták rabolni, de a védelemre összefutott lakosság által visszaűzettek. Csomortány falut, mely nem vette fel a fegyvert, szintén megtámadták éjjel, s az ott lakó nemes ember házára támadván, a szerencsétlen félig meztelenül alig tudott elmenekülni, s a kemény téli időben a mezőkön bolyongva lába lefagyott. Ez a nemes ember azelőtt kényszerítve volt Stupjár kapitány szállásán őrségi szolgálatot teljesíteni (az egész nemesi rend sérelmére), sőt lovakat őrizni és istállót takarítani.” Pálfalván nem tudom, hány nemesember élt akkor, nem nagyon lényeges, de szinte egészében szabad emberek, lófők, darabontok, gyalog székelyek lakták. Ehhez a szabadsághoz ragaszkodtak foggal-körömmel. Tudták ők már a kurucok, a nagyságos vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc leveretése óta, hogy nem szabad hinni a németnek, a svábnak, a szásznak. Akkor vették el az ősi szabadságjogokat, akkor számolták fel a székely határőrséget, amely által vérrel adóztak saját tisztjeik vezérlete alatt, mást nem kért tőlük a birodalom. Most pedig vért és pénzt is kér. Nem akartak ők idegen gúnyában, idegen szóra „exercéroztatni”, katonának állni. Ennek a meggyőződésüknek adnak hangot ugyanannak az évnek novemberében is, minekutána a tavaszt, s a nyarat a katonaköteles férfinépség nagy része a havasokon töltötte. Érlelődött már a majdani, karácsony utáni erdőn való gyülekezésnek a gondolata.

1763 szeptemberében, a királyné rendeletére, a szék tisztviselői még egyszer körbejárják a falvakat, megtudandó a nép szándékait. Felcsíkot Csíkpálfalvi Bíró Albert, nemes személy és Csíkborzsovai Egri József m. pria, mindketten „ns. Fel-Csík széknek hütös assessorai” szemlélik körbe. Jelentésükből kiderül, hogy Pálfalvára november 29-én kerítenek sort.

A legpontosabban a várdotfalviak felelnek meg a szék assessorainak: „Mü az ő  eddig való szolgálattyában akarjuk maradásunkat, mert mü katonaságra elégtelenek vagyunk, főképpen külső helyekre, mivel az mü helységünk terméktelen és erős dolog kévánó, adósság sok a nyakunkon, s gyermekeinket nagy gonddal tartjuk.”

Szülőfalum akkori tízesei még nemzetségek szerint alakultak. A monda szerint Csíkpálfalva a falu három alapítójáról kapta a nevét: Bíró Pál, Ferencz Pál, Salamon Pál voltak az ősatyák. A Bírók a temető alatti térséget, a Ferenczek Alszeget, a Salamonok pedig a falu középső részét lakták. Körkörösen, mintegy egymásnak hátat vetve álltak házaik. Erősen dologkévánó volt a birtok, gyerek is sok volt, akiket nagy gonddal tartottak, hát csoda-e, ha nem füllött a foguk a katonasághoz? Jó lett volna megúszni. A bírónak már családja volt, de Albert a maga 34–35 évével lassan már vénlegénynek számított. Pedig megvolna a jövendőbeli is, elég régen koptatja az utat Taploca (?), Somlyó (?), Zsögöd (?) felé, valamelyik Vágási-porta Katalin nevezetű hajadonjáért. Reménykedésüknél csak a reménytelenségük lehetett nagyobb, különösen amióta a pecsovicsok bandája, a fegyvert felvevő alja nép rátört a falura. Akkor megúszták, mert egyet akartak. De mire eljött az ősz, a faluban is egyre több a kételkedő, a sunyítva hallgató, akik szerint nem kellene tovább forszírozni ezt a szélmalomharcos ellenállást. Lám, ez a Bíró Albert, ez az assessor is milyen fejcsóválva jegyezte le szándékaikat. Baj van, nagy, de még nagyobb jöhet, felbolydult lelkük tovább háborgott, valamiféle csodára szomjazón vánszorgott az ádventi szent idők felé. Vajon mit hoz majd a Kisjézus? – kérdezhették a kifosztottság érzületei között, mintha sejtették volna, hogy készül már br. Siskowicz jelentése, amely az év végére Bécsbe érkezik, s amelynek alapján, a Haditanács előterjesztésére, a királyné majd meghozza bűnfenyítő határozatát. Ebben olvashatjuk azt, ami már régen eldöntetett:

„A mi a Buccow javaslatát, az összes kiváltságok elvételéről és ennek a területnek a katonaság számára (ad militare) átengedéséről illeti: Siskowics és a bizottság véleménye kikérendő, a nélkül, hogy tudatnák velök, hogy a javaslat Buccowtól származik.” Ne higgy, magyar, a németnek, s te se, első Salamon Albert. Házassági szándékaidat pedig hagyd későbbre.
 

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Részt kíván-e venni a májusi európai parlamenti választásokon?







eredmények
szavazatok száma 703
szavazógép
2019-04-13: Kitekintő - :

A nyelvi kérdés az ukrán politika lényege

Ukrajna első és mindmáig egyetlen, 2001-ben végzett népszámlálásának adatai szerint a 37,5 millió ukrán nemzetiségű állampolgár közül 5,6 milliónak anyanyelve az orosz. A helyzetet bonyolítja, hogy az évszázadokon keresztül fennálló szoros ukrán–orosz társadalmi és nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően kialakult egy keveréknyelv, a szurzsik, amelyet rengetegen használnak.
2019-04-13: Kitekintő - :

Czakó Gábor: Európa elárulói

Írhatnánk Európai Egyesült Nemzeteket is, ha a jelenlegi megbízás nélküli világtervezők a nemzetek múltját, kultúráját, s egyéb jellegzetességeit, törekvéseit a legcsekélyebb mértékben tisztelnék. Erről szó sincs.