A fegyvertelen, védtelen népet megrohanta a dühös zsoldossereg; ezek ellenállás nélkül, szent zsoltárokat énekelve, hősies hidegvérrel várták a mártírhalált; sőt, hogy az ellenállásnak minden szinezetét elkerüljék, mi fejsze, vasvilla, pálca, kézbeli nálok volt, lerakták, de mindez nem használt; egész 9 óráig tartott a gyilkolás és rablás…” – olvasom Losteinernél, s kinyílik zsebemben a bicska. Micsoda bárgyú, megzavarosított agyú népség. Mi lett volna, ha az ötezer ember, aki a szülőfalum fölötti Szalonka-völgyből lejövet, Vízkereszt napján egyből Taplocára tör, s hősies hidegvérrel lemészárolja az idegen zsoldosokat, a híres commissiót? Egészen biztos, hogy a birodalom borzalmas bosszúhadjáratot indított volna, de legalább méltóságos lett volna ez a szabadságharc, nem ilyen vágóhídi gyalázatosság. Akkor talán nem szerkeszti meg cinikus akrosztichonját a székelyölésről valaki az urak közül, a castigata sicolorumról:
S I C V L I C I D I V M
1 + 100 + 5 + 50 + 1 + 100 + 1 + 500 + 1 + 5 + 1000 = 1764

Ha az az ötezer ember akkor rátör a magát világközepének képzelő osztrákra, talán nem röhécseltek volna Bécsben, a szebeni Guberniumnál a birodalom cinikus csinovnikjai Siskoviccsal az élen: „A székelyeken minden száz évben eret kell vágni, hogy életerősek maradjanak!” Akkor nem gyalázzák meg többször is a Vészhalom nevezetű nemzeti közös sírt, amelyre felvésték az áldozatokat még holtukban is gúnyoló szöveget: „Domita sicolorum superbia hic jacet.” A túlfelére titkon ugyan rávésték az igaz megmaradtak, hogy „Itt emelt magának a gonoszság oltárt / Mondd el hóhérainkra a CIX Soltárt”, de József császár ittjártakor elpusztíttatta. És hiába állítottak utána többször is emléket, mindig szétrombolták, egészen a millenniumi emlékmű felállításáig.

Mai terminológiát használva, Madéfalván egy kisebbfajta népirtás történt. Az bizony, mert a gyilkolók csapatából egy Okelliánus gyalog katona veszett el, és egy Drautmanstorfiánus káplár lova, ő maga megsebesült csupán, az is saját fegyverétől. S tették ezt annak a felséges császárnénak a nevében, akinek trónját majdan a „Vitam et sangvinem” felkiáltással védik meg a magyar rendek, köztük a székelyek is. A csíkpálfalvi bíró, Salamon Antal ugyancsak Antal nevet viselő fia huszárként 1813. október 31-én az aschaffenburgi és mürzburgi hidnál halt hősi halált. Szegény nem érhette meg a következő évi párizsi bevonulást. Addig a székely huszárezred 200 csatában vett részt, s ezer embert veszített. Tette ezt azért a birodalomért, amely többször is meggyalázta, s amely alig több mint egy évszázad múltán megint Párizsba, a Trianon-palotáig kormányozta az ő leghűségesebb népét.

A birodalom Erdélybe küldött gyarmatosítóinak arroganciája még a statisztikákban is megmarad cinikusnak. A különböző kútfők más és más számokat adnak meg a madéfalvi vérengzésről. Losteiner 183 áldozatról írt. Benkő József 186 halottról, 34 sebesültről. Rettegi György 600, Balló István 500 halottról és 1000-nél több sebesültről, a kortárs szász emlékíró 400 főre becsüli az elhullottak számát. Michael Conrad von Heidendorf, a bűnfenyítők szászmedgyesi jegyzője azt írja, hogy „a be nem fogattak és hazariasztottak közül Madéfalvánál kapott sebeibe mindennap meghalt néhány ember, s a különben is közel fekvő falvakban a halotti harangkongatás mindenfelől hangzott, s olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”.

Hallhatták bizony a pálfalvi harangláb vagy a delnei Szent János harangját is. Az eseményeket mindenképpen bagatellizálni akaró hatalom hivatalos statisztikájában, amelyet br. Siskowicz küld január 14-én a haditanács elnökéhez, 88 halottról, 59 sebesültről és 30 eltűntről olvashatunk. Pálfalváról 2 halottat és 2 sebesültet jegyez a satitisztika. Lehet, hogy csak ennyi volt, de eltűntek, Moldovába átszököttek számosan lehettek, köztük Salamonok is. Nekik egyszerű volt ez, hisz nagyon ismerték, kitaposottak voltak a havasaikon a Moldva felé vezető utak. Járták azelőtt is, s azután is.

A veszedelem után már minden simán ment. Mint a barmok, úgy mentek januárban Csíkrákosra felesküdni a felcsíkiak. Az esküvés celebránsai ordítozva mondták az eskü szövegét, de csak fogak közötti mormolás követte őket. Ott volt az esküvők között Salamon Antal s Salamon Albert is. „Capitanei Kovacsovics” gyalogszázadába sorolták be. A százados Szentmihályon, a főhadnagy Szent­mik­lóson, a hadnagy Delnén székelt. A 12 gyergyói és csíkvidéki századból három zászlóalj alakult: az alcsíki, a felcsíki és a gyergyói. A székely gyalogezred parancsnoka csak azért is Caratto lett, a madéfalvi vérengzés levezénylő alezredese.

Pálfalváról összesen 37 férfit vett sor alá, 25-öt ténylegesen is, 12 super­numerarius volt, azaz tartalék. Évekkel később a huszárezredbe is besoroltak néhány falumbélit, de a zöme a gyalogrendbe maradt. Része volt ez is annak a mind mélyebbre való süllyedésnek, ami miatt a 18. századi Csíkot „Boldogtalan széknek” nevezték. Éhínség, többszöri pestis, szárazságok, havasaiknak, marháiknak gyakori felprédálása, megrablás a moldvaiak által, hatalmas adók, egyre foko­zódó kivándorlás, Moldvába menekülés, a nyakukon lévő idegen katonaság el­tartása, kegyetlenkedése, zabolátlan viselkedése s a végén pedig a madéfalvi veszedelem, s aztán a rájuk erőltetett katonai szolgálat épp elegendő ok volt a „boldogtalan” jelző használatára. „Amíg kaptak, labodamaggal, galagonyával, vadrózsa gyümölcsivel, vadalmával, ecetnek megtört vadalmának törkölyivel, bükk- és tölgymakkal, magyaró és egyéb fáknak rügyeivel, nádgyökérrel, törökbúza csugájával, megdöglött marhának, lónak és kancának húsával, megpergelt bocskorbőrnek ételivel és egyéb irtóztató eledelekkel [éltek] s afelett sok tolvajkodással, éjjeli házak, kamrák, pincék, gabonásházak, csűrök felveréseivel, az hol valamit éreznek, toldják foldják életeket.” Vencel József azt írja erről a századról, hogy az 1595–96-os székely felkelés óta ennyi szenvedésen nem esett át ez a nép. De utána még össze tudta szedni magát. Egy 1614-es összeírás szerint Csíkpálfalva társadalmi megoszlása így nézett ki: Szabadok: főember – 0; lófő – 23; gyalog – 2; libertinus – 1; összesen 26. Jobbágyok: ősjobbágy – 4; konfiskált – 0; fejekötött – 1; összesen – 5. Egyéb: zsellér – 4; külső szolga – 3; solymár – 0; laksági – 0; összesen – 7. Mindösszesen: 38.

Akkor tehát még szabadnak, büszkének nevezhették magukat a csíkpálfalviak. Madéfalva után már jobbára gyalogok, idegen parancs alatt szolgáló katonák lettek. De ez sem volt elég. Már 1764. január 27-én megjelenik (még a hathetes gyász se telt le) a rendelet az adózásról, amelynek értelmében „három tabellák, vagyis adozó könyvek fognak készíttetni”.

„Legyenek az Úr előtt mindenkor; és töröltessék el a földről az ő emlékezetek” – mondom a CIX. Soltárral, s tudom, hogy nem töröltetett el azok emlékezete, akik az én népemmel ezeket megcselekedték.

*

Ki tudja, hányadik fogsága és szökése után, 1765. június 24-én páter Zöld ismét megszökik. Négy év fogságra ítélte a papi törvényszék lázadás és összeesküvés-szervezés bűntette miatt. Nem érezte bűnösnek magát, ezért szökött meg s bujdosott újból Moldvába. Megkeseredett ember lehetett, hisz gyalázatosan viselkedtek véle vérei. Első moldvai bujdosásakor a szentléleki parochiáját prédálták fel azok, akik felvették a fegyvert. A bűnfenyítő bizottság kihallgatottjai egyértelműen ellene vallottak, őt nevezték meg a legfőbb fegyverfelvétel elleni agitátornak. „Emellett még az is eszembe jutott, melyet tegnap elfelejtettem mondani – vallja háromnapi vallatás után a madéfalvi születésű, de csíkszentmiklósra szállott Ferentzy Antal –, hogy a szentléleki páter Zöld sok puntumocra hosszas juramentumokkal maga eskettette meg az embereket s engemet is. Melyből nem jut egyéb az eszembe, hanem csak az, hogy örökké való kárhozattal elkárhozunk, ha privilé és törvényünk ellen a fegyvert felvesszük, s magunkat halálunkig oltalmazzuk. A páter hat, hét, tíz legényeket is küldött ki a nemes emberek után is, s erővel hozatta s megeskette őket is, amint magam láttam.” Miért akartál hazádban próféta lenni, Zöld Péter? Miért nem maradtál kezdettől fogva Moldovában?

(folytatjuk)