Jól ismerték egymást, az együtt töltött évek során közel kerültek egymáshoz. Nemcsak alakjáról, mozgásáról, de még illatáról is ezer közül felismerték volna a másikat. Békében, nyugalomban, szeretetben éltek. Az erősebb mindentől védte a gyengét, aki pedig finom suttogással fejezte ki háláját.
– Karolj át! – szólt egy nap egyikük.
– Messze vagy – így a másik.
– Ugyan már, gyere közelebb!
És a tölgy addig igyekezett, addig növesztette ágait, amíg végre átkarolhatta a hársat. A hárs pedig az erős karok közé nyújtózkodott finomabb ágaival, egyre beljebb. A lágy esti szellőben ettől kezdve közös dalt dúdoltak. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy egyes ágaikról már maguk sem tudták volna eldönteni, melyikükhöz tartoznak.
– Gyere még közelebb! – súgta a hárs.
Ezt a tölgy is már régen szerette volna, de nem volt ötlete, hogyan tehetné meg. Ágaik és gyökereik már úgyis teljesen összefonódtak.
– Növesszük a törzsünket egymás felé! – találta ki a hárs.
– Könnyű azt mondani – gondolta a tölgy, de nem szólt, nem akarta megbántani amúgy is érzékeny társát, akit a kora nyári virágzás teljesen elbódított. Mindössze annyit tehetett, hogy szorosabbra fonta karjait szeretett hársfája körül.
Hogy, hogy nem, egy idő után mégis elkezdett egymás felé hajlani a törzsük. Talán éppen az összefonódó ágaik húzták őket össze. Egy nap maguk is meglepetéssel tapasztalták, hogy a fő elágazások magasságában törzsük már összeér. Így már mindketten állandóan érezték egymást, együtt élték meg az évszakok változásait, és együtt várták a tavaszt.
Egy hűvös január eleji napon dermedtségükben is furcsa hangokra lettek figyelmesek. Emberek járták a környéket, hangosan alkudoztak, és sárga festékkel a fák egy részére különös jeleket mázoltak. Amikor a hárshoz és tölgyhöz értek, egyikük dühösen fakadt ki:
– Ki volt az az idióta, aki egy tölgyet és egy hársat ilyen közel ültetett egymáshoz? Így egyikből sem lesz semmi. Ennyire görbe tölgyből sem bútort, sem padlót nem lehet csinálni!
– Biztos a madarak pottyantották el a magvakat. Hagyd a fenébe, nem vesződünk velük! – mondta a másik, és továbbmentek.
Néhány hét múlva iszonyatos dübörgés verte fel az erdőt. Berregtek a láncfűrészek, reccsentek a dőlő fák, zúgtak a traktorok. A hárs remegett a félelemtől.
– Mi lesz velünk, ha ideérnek?
– Nyugodj meg! Együtt nem kellünk nekik. Így akár örökre megmaradhatunk egymásnak.
(Búvópatak)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
