Jól ismerték egymást, az együtt töltött évek során közel kerültek egymáshoz. Nemcsak alakjáról, mozgásáról, de még illatáról is ezer közül felismerték volna a másikat. Békében, nyugalomban, szeretetben éltek. Az erősebb mindentől védte a gyengét, aki pedig finom suttogással fejezte ki háláját.
– Karolj át! – szólt egy nap egyikük.
– Messze vagy – így a másik.
– Ugyan már, gyere közelebb!
És a tölgy addig igyekezett, addig növesztette ágait, amíg végre átkarolhatta a hársat. A hárs pedig az erős karok közé nyújtózkodott finomabb ágaival, egyre beljebb. A lágy esti szellőben ettől kezdve közös dalt dúdoltak. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy egyes ágaikról már maguk sem tudták volna eldönteni, melyikükhöz tartoznak.
– Gyere még közelebb! – súgta a hárs.
Ezt a tölgy is már régen szerette volna, de nem volt ötlete, hogyan tehetné meg. Ágaik és gyökereik már úgyis teljesen összefonódtak.
– Növesszük a törzsünket egymás felé! – találta ki a hárs.
– Könnyű azt mondani – gondolta a tölgy, de nem szólt, nem akarta megbántani amúgy is érzékeny társát, akit a kora nyári virágzás teljesen elbódított. Mindössze annyit tehetett, hogy szorosabbra fonta karjait szeretett hársfája körül.
Hogy, hogy nem, egy idő után mégis elkezdett egymás felé hajlani a törzsük. Talán éppen az összefonódó ágaik húzták őket össze. Egy nap maguk is meglepetéssel tapasztalták, hogy a fő elágazások magasságában törzsük már összeér. Így már mindketten állandóan érezték egymást, együtt élték meg az évszakok változásait, és együtt várták a tavaszt.
Egy hűvös január eleji napon dermedtségükben is furcsa hangokra lettek figyelmesek. Emberek járták a környéket, hangosan alkudoztak, és sárga festékkel a fák egy részére különös jeleket mázoltak. Amikor a hárshoz és tölgyhöz értek, egyikük dühösen fakadt ki:
– Ki volt az az idióta, aki egy tölgyet és egy hársat ilyen közel ültetett egymáshoz? Így egyikből sem lesz semmi. Ennyire görbe tölgyből sem bútort, sem padlót nem lehet csinálni!
– Biztos a madarak pottyantották el a magvakat. Hagyd a fenébe, nem vesződünk velük! – mondta a másik, és továbbmentek.
Néhány hét múlva iszonyatos dübörgés verte fel az erdőt. Berregtek a láncfűrészek, reccsentek a dőlő fák, zúgtak a traktorok. A hárs remegett a félelemtől.
– Mi lesz velünk, ha ideérnek?
– Nyugodj meg! Együtt nem kellünk nekik. Így akár örökre megmaradhatunk egymásnak.
(Búvópatak)
