László Zsuzsa
Van egy zene, amelyet évek óta hallgatok. Pontosabban kettő ugyanazon a felvételen. Egymás után. Körülbelül negyven perc. Az egyik felkavaró, az utána következő szinte felemelően megnyugtató. Mégis nekem ez a kettő együtt egész. Egymás kezdete és folytatása. Újra és újra felteszem, nem tudom megunni.
Van, hogy hetekig eszembe sem jut, aztán egyszer csak előkapom. Életem legkülönbözőbb helyzeteiben hallgattam. Amikor elszállóan boldog vagy a legmélyebben elveszett voltam. Hallgattam, amikor szerettem, szerettek, amikor megcsaltak, hallgattam, amikor beteg voltam, hallgattam bemutató előtt, után. Hallgattam, amikor váltam, hallgattam, amikor nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött boldogság perceivel, hallgatom karácsonyfa-díszítés közben, és hallgattam az anyám halálakor. És figyelem magam. Hogy mikor mit vált ki belőlem, mit tesz hozzám vagy vesz el az adott helyzetben. Hogy segít vagy csak mélyíti a fájdalmat, továbbröpít vagy helyrerak a valóságban. Ugyanaz a zene, mégis mindig másként él. Velem, bennem, én meg benne és vele.
Most is hallgatom. Hogy miért, nem tudom pontosan. Napok óta újra és újra. Talán a tavasz teszi, a megújulásra hívó energiái, és mindaz, ami ezekkel együtt jár. Megbolydul a test és lélek. Valami készül, de hogy mi is...?
Mondják, hogy ez az elengedések és nyitások ideje is. Hogy meg kell szabadulnunk mindentől, ami fölöslegesen fogva tart, és útjára kell engedni, amit még nem sikerült, ami már nem a miénk. Ilyenek, nem tudom. Lehet, de nem biztos, hogy csak ennyiről van szó. Igazából nem is fontos a magyarázat. Mindenképp érdekes, ahogyan lebegtet mindenféle irányokba.
Két napja egy nemrég eltávozott gyerekkori barátnőmmel álmodtam. Érdekes, mert nem szoktam álmodni vele. Talán a halálakor megtörtént, de sem azelőtt, sem utána soha. Most egy ismeretlen helyen, valami tengerparti teraszon találkoztunk. Egy kisebb asztaltársasággal ült, odamentem és megöleltem. Nagyon puha és meleg volt, ahogyan hozzáértem. Mosolygott, de nem ölelt vissza. Felállt és mondta, hogy találkozunk az emeleti mosdóban. Utánaindultam, eltévedtem, nem találtam.
Most, amikor hallgatom ezt a zenét, nagyon eleven bennem az álom. Nem vagyok spiritualista, nem vagyok boszorkány, ahogy angyal sem. Kétlábú földi lény vagyok, és nem keresem az összefüggést a zeném és az álom közt. Csak figyelem magam újra. Valahogy megint másképp szól, és én is egy kicsit más vagyok. És nem keresem a magyarázatot. Hagyom, hogy legyek, hagyom, hogy szóljon.
Tavasz van, megbolydul a test és lélek. Ha lejár a zene, újra felteszem.
