Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Szemétnézőben a Sepsi Zöld Úton

2019. május 2., csütörtök, Riport

Tavasz van, előkerültek a bringák, az elszántak-elhivatottak már túrázni is elindultak. Elsőként, bemelegítőnek, a Sepsi Zöld Úton tettek egy kört. Aztán szóltak, hogy alkalomadtán, de lehetőleg még mielőtt a növényzet szemérmesen eltakarja, nézzem meg – a szemetet. Ami a Sepsi Zöld Út mentén a falvak közelében látható. A szemetet, ami rondítja a tájat, szennyezi a környezetet, mérgezi az emberi lelket. Elmentem. Bőségesen dokumentáltam a látottakat. Kiábrándultam. És jó sok kérdést is megfogalmaztam.

  • A szerző felvételei
    A szerző felvételei

Valahol Háromszéken

Kerékpáros barátaim egy bizonyos falu határát ajánlották legfőképp figyelmembe – le is kéne írnom a nevét, meg nem is. Le kéne írni, hiszen a Sepsi Zöld Út mentén nem minden falu környéke épp annyira szemetes, mint e jobb sorsra érdemes székely kistelepülésé, meg nem is, hiszen a jelenség annyira általános, hogy a legtöbb emberlakta vidékre jellemző. Legalábbis mifelénk.

Nem írom hát le a falu nevét, azt viszont, amit láttam, megpróbálom hűen visszaadni. Eme meg nem nevezett település felé közeledvén a Sepsi Zöld Úton... És itt álljunk meg egy pillanatra. Mi is az a Sepsi Zöld Út? Háromszék első, közel tíz éve kialakított kerékpáros túraútja Sepsiszentgyörgyről indul, aztán több – szám szerint 18 – települést érintve ugyanoda kanyarodik vissza. A közel száz kilométer hosszúságú útvonalon bő 800 méteres szintkülönbséget kell leküzdenie a kerékpárosnak, tehát nem épp sétagalopp végigtekerni rajta. Nem is vállalkoztam rá, olyannyira, hogy kétkerekű helyett négykerekűvel indultam útnak, méghozzá – bár erre nem készítettek fel kerékpáros barátaim – terepjáróval. Jó választás volt.

 

 

 

A Sepsi Zöld Útra az országútról kanyarodtam rá valahol az Olt völgyé­ben. Nem nehéz rátalálni a túraútra, kis méretű, de könnyen beazonosítható tábla igazítja el a felfedezőútra indulót. Tovább azonban kissé kalandos az út, hiszen a legközelebbi lakott településig semmi nem jelzi, hogy az ember fia a Sepsi Zöld Úton járna. Olvasom így utólag, hogy az útvonal kijelölésekor 134 irányjelző táblát szereltek fel, kerítésekre, fákra, egyéb jól látható helyekre. Azon a néhány kilométeren, amelyet én a Sepsi Zöld Úton megtettem, csupán a falvak területén találtam ilyen táblát. Szintén olvasom, hogy anno turisztikai információs táblákkal is ellátták az útvonalat – én egyetlen ilyet sem láttam.

Rátértem tehát a Sepsi Zöld Útra az egyik faluban, kis kacskaringózás után már kinn is voltam a mezőn. Néhány csahos kísért csupán utamon, de a poros csapáson aztán ők is lemaradtak. Nyugtató zöld a rét körös-körül, néhol egy-egy bokor az út mentén. Némelyiken fennakadt nejlonzacskó – ez lenne az a szeméttenger, amelyről kerékpáros barátaim oly mélységes felháborodással beszéltek? Bizonyára túloztak, állapítom meg magamban, és nem is bánnám, ha néhány zacskó meg pillepalack láttán esetleg elragadtatták volna magukat: én is természetes valójában szeretem a természetet. Aztán lassan odaértem a faluhoz, amelyet restellek megnevezni.

 

Fák között förtelem

Erdőbe kanyarog be az, amit jelzés híján csak vélhetünk Sepsi Zöld Útnak, a fák még épp csak rügyeznek, az aljnövényzet már vígan zöldell, de még nem annyi­ra, hogy eltakarja az útról a látványt. Legelőbb egy víg falatozás maradványai tűnnek fel, közvetlen egyszerűséggel az út mentére leürítve. Több tucat műanyag tányér, rajtuk viszonylag friss ételmaradék, és töméntelen sörösdoboz, ugyanolyan márkájú. Nagyon úgy néz ki, mintha valamelyik vendéglős itt szabadult volna meg egy kanbuli maradványaitól – hogy miért kellett idáig kifuvarozni a helytakarékos csomagolásban mindössze egy szemeteszacskónyi hulladékot, számomra talány.

 

 

 

Aztán továbbmenvén az úton, még cifrább dolgokat is láthat a kíváncsiskodó. Az autóból is, de ha veszi a fáradságot, kiszáll és besétál az erdőbe – főképp olyan helyeken, ahol egy csapás mutatja, hogy előtte már jártak arra –, hát nagyon megbánja, hogy embernek született. Nem önmagáért, hanem társaiért. Akik felelőtlenek, neveletlenek, buták – és mielőtt csúnyább jelzőket használnék, leállítom magam. Inkább azt írom le, amit láttam. Bár azt nehéz felsorolni. Tulajdonképpen minden van ott, a meg nem nevezett falu határában, ami csak fölöslegessé válik egy háztartásban. Törött mosdókagylótól lestrapált gumiabroncsig, szebb napokat látott perzsaszőnyegtől elkorhadt éjjeliszekrényig, rozsdás ágyrugótól vaksi tükörkeretig, nap érlelte műanyag hordótól kibelezett hűtőszekrényig, mindenféle autóalkatrész, több szekérrakománnyi építkezési törmelék, s persze rengeteg pillepalack, üvegedény. Némelyiken a címke megfakult már, másokon élénk még a festék. Mindez azt bizonyítja, nemcsak tavaly, tavalyelőtt, de idén – hetekkel, talán napokkal korábban – is hordtak ide szemetet. Magyarán: a falu szemétdombnak használja a határt, azt gondolván, jól elfér az erdőben, aminek a faluban nincs helye. Most már látom, cseppet sem túloztak kerékpáros barátaim, sőt. Felháborodásuk olyannyira visszafogott volt, hogy nem is tudtak felkészíteni a látványra. Állok ott, a meg nem nevezett falu határában, hallom a kutyák ugatását, a kakasok kukorékolását, még emberi hangokat is – és nagyon szégyellem magam. Jó székely atyafiaim helyett.


Spórlás?

Történetesen ismerem annyira a falut, hogy tudjam, hol volt a szemétdombja. Letérek a Sepsi Zöld Útról, arrafelé veszem az irányt. A néhai szeméttároló példásan kitakarítva, üdén zöldell területén a fű, bokrok még nem nőtték fel. Uniós elvárás teljesítve – de vajon jót tett-e az a bizonyos uniós ukáz, amely a települések szemétdombjainak felszámolását, regionális gyűjtőhelyek kialakítását követelte meg? Határozottan igen, vágnák rá kapásból sokan – no, azok menjenek ki településük határába, a közelebbi erdőkbe, s ha valami csoda folytán csak a természet szemetével találkoznának ott, hát szívesen elviszem őket az általam továbbra is megnevezetlen falu szélére. Alapvetően jó az uniós elképzelés – megvalósítását azonban két lépcsőben kellett volna kivitelezni. A települési szemétdombokat még egy ideig, talán néhány évig átrakodóhelyként kellett volna üzemeltetni, ahová a helyiek kivihetik a mindenféle hulladékot, és ahonnan kéthetenként, legfeljebb havonta elszállítanák a felgyűlt „anyagot” a regio­nális gyűjtőhelyekre. Ezeknél az átrakodóknál lehetne azt a nevelési munkát elvégezni, amelyre az iskola képtelen.

 

 

Apropó, iskola. Sokan, nagyon sokan szidják a tanügyi rendszert: hogy túlzottan akadémikus, hogy nem az életre neveli a gyerekeket. Nem állok be a sorba, bár igazat adok a bírálóknak. Bizony, akad jó néhány fölösleges vagy legalábbis túlzottan magas szintre vitt tárgy a középiskolai tanrendben – környezettudatos nevelést azonban csak azok a diákok kapnak, akiknek jó pedagógushoz van szerencséjük. Olyanhoz, aki nem sajnálja az időt és fáradságot, hogy elvigye tanítványait túrázni, aki nemcsak elmagyarázza, de meg is érteti velük, hogy a szemeteléssel maguknak tesznek rosszat. És aki netán még arra is hajlandó, hogy valamely önkéntes szemétgyűjtési akcióba belevonja a gyerekeket, hogy saját bőrükön tapasztalják meg, mit jelent szemét emberek közt élni.

 

 

De térjünk vissza meg nem nevezett falunkhoz s annak leírhatatlanul kinéző határához. Hogy miért hordják oda az emberek szemetüket, számomra érthetetlen. Egy olyan napon jártam a faluban, amikor épp a szemetesautó ürítette a kapuk elé kitett kukákat. Nem figyeltem akkor meg, utólag hívta fel a figyelmemet egy barátom – róla a későbbiekben még szó lesz –, hogy faluhelyen nem minden kapu elé tesznek ki kukát. Vidéken más az élet, sokféle hulladék hasznosítható – válaszoltam felvetésére –, és ha nem telik meg a kuka, amilyen takarékosak errefelé az emberek, nem teszik ki. Takarékosak, igen, mondta sokatmondó gesztussal kísérve szavait barátom: olyannyira, hogy nem fizetnek a szemételhordásért, aztán úgy szabadulnak meg felesleges dolgaiktól, ahogyan tudnak. Lásd a falu, ahol jártál, tette hozzá. És utólag végignézve a képeket, amelyeket a Sepsi Zöld Út mentén készítettem, bizony, rá kell jönnöm: sok hasznosítható dolog végezte az erdőben. Ami fából van, eltüzelhető, a kipréselt szőlő komposztálható, a szuvat gödrös út feltöltésére használható, az istállótrágya a szántóföld vitaminja. Mert ilyesmit is láttam az erdőben...

 

„Hab” a tortán

Előbb említett barátom azt mondta, elvisz egy olyan helyre, amilyent elképzelni sem tudok. Amihez képest kismiska az a falu, amelynek határában annyi szemetet láttam. Kíváncsi voltam, mi tudja überelni a Sepsi Zöld Út mentét. Hát újra terepjáróba ültünk. Irány Málnásfürdő, Zalánpatak, aztán tovább Szárazajta felé. A vízválasztóhoz közeledvén, egy kanyarban barátom megállította az autót. Itt van, fényképezzed, mondta.

 

 

 

Hatalmas árok, teli szeméttel. Mintha egy falu hulladéktárolójából ide „menekítették” volna át az évek alatt felgyűlt maradékot. Jól látszik, ide nem egy-egy szekérnyi háztáji felesleget szórtak le, teherautókkal öntötték bele az árokba a mocskot. És az is jól látszik, hogy időnként földet dózerolnak az árokba, hogy bár a tetejét eltakarják a szemétnek. Ideális hely, jegyzi meg keserűen barátom, az útról nem látszik, de műholdról sem, az árok oldalaiban felnőtt fák még télen is annyira eltakarják. Erről biztosan nem tud a környezetvédelmi hivatal, bár ők azt sem tudom, néhány engedély kiadásán túl egyébbel foglalkoznak-e – toldja meg panaszát. Egyáltalán: van-e valamilyen hivatal, amely bünteti a felelőtlen embereket? – kérdezi még.

 

 

Nem vagyok híve a büntetéssel való nevelésnek, de ami ott, Zalánpatak és Szárazajta között található, büntetlen nem maradhat. Különben saját szemetünkbe fulladunk.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 443
szavazógép
2019-05-02: Máról holnapra - Mózes László:

Úz-völgyi kései sirató

Meggyalázták az Úz-völgyi első világháborús osztrák–magyar katonatemetőt. Ostobán, erőszakkal, fütyülve jóérzésre, kegyeleti szempontokra. Kihasználva a Hargita és Bákó megye közötti rendezetlen határvitát a Kárpátokon túli Dormánfalva önkormányzata nekilendült és elkészítette az első és második világháborúban elesett román katonák emlékhelyét Úz völgye katonai sírkertjében.
2019-05-02: Család - :

A boldogság kulcsa: érzelmi intelligencia 1.

Hogyan készíthetjük fel gyermekeinket az életre, hogy eligazodjanak egy olyan világban, amely tele van lehetőségekkel, szabadsággal – és kísértésekkel? Minden szülő, aki igazán szereti gyermekét és felelősséget érez iránta, reméli, hogy az életben jól boldogul majd. Ezért fontos kérdés, hogy mivel segíthetjük elő boldogulásukat. Egyáltalán: mit értünk boldogulás alatt?