Adott egy diák, aki egyfolytában azt hallja, nem kötelező abba az iskolába járnia, ahová épp. Hát arrafelé sem megy. Három hónapig. Naná, hogy majd minden tantárgyból bukik. De a tíz osztály kötelező. Szülei keresnek másik iskolát.
Nem veszik fel, ilyen hülye gyerek senkinek nem kell. Végül mégis akad igazgató, aki befogadja. Unalmában, és mert valami vers megragadja érdeklődését, elkezd írogatni. Beljebb kezdett, hamarabb befejezett sorok. Formailag vers(eknek tűnn)ek. Amelyeket aztán megmutat egy igazi költőnek. Aki azt mondja (enyhe sörillattal övezett szentencia), te egészen tehetséges vagy, barátocskám.
Na, így kezdődött. Környezete (a szarvasmarha-telep, ahol monoton élete zajlik) azt tartja róla, költő, de normális. Ja igen, az állattenyésztő és növénytermesztő telepen nem tehenészlegényként tevékenykedik. Negyedrész tulajdonos a vállalkozásban. Azért dolgozik is. Meg sokszor és előszeretettel hallgatja, miről s mit beszélnek alkalmazottjai. Jó történetek kerekednek ki az ellesett mondatokból. Adott esetben akár egész könyvre való. Más sztorikból más könyv. Az elveszett rácsodálkozásból, az elmúlt rajongásból ismét másik. És így tovább. Amit a kritika legjobbnak tart terméséből, az a legkevésbé kelendő könyve. Az emberek nem szeretik a szenvedést. A humort annál inkább. Abból meg bőséggel adagol szövegeiben. Meg közönségtalálkozóin. Már-már stand-up comedy. Pedig csak az élet. Az övé, az íróé, akinek saját múltja, jelene bőséges forrása az ihletnek. Amiben hisz. De inkább a versek kapcsán. A próza, az könnyen megy. Különösképp, hogy nem akar semminek megfelelni. Hacsak annak nem, hogy a nevetés után gondolkodni is rávegye olvasóit.
Hát ilyen Hartay Csaba. És ilyen volt sepsiszentgyörgyi közönségtalálkozója kedd délután a Szimplában.
