Nem fél attól, hogy megszűnik az irodalom. Hiszen – vallja – minden mögött egy történet van, amit valakinek meg kell írnia. A tévéhírek, a filmek, minden valamilyen történeten alapszik, és a történet tálalása végső soron írói munka.
Nem fél attól, hogy eltűnik a könyv. Legalábbis nem egyhamar, úgy véli, arra várni kell még pár száz esztendőt. Már akinek van türelme kivárni. És aki erre vár. A kultúrából élő emberek nem igazán.
Nem fél attól, hogy egyszer csak nem lesz olvasó. Az olvasói szokások ugyan átalakultak mostanában, a közösségi oldalak a felületes olvasásra szoktatták az embereket, rövid idejű koncentrálásra, és ez sok szempontból rossz. Például a munkavégzésre is hat. De ez más téma.
Nem fél attól, hogy a történet meghal. Mesélő emberek mindig is voltak, mindig is lesznek. Bár nem föltétlen kell mesélniük az embereknek. Elég egy ellesett mozdulat, egy véletlen kihallgatott párbeszédfoszlány. A többi az író dolga.
Attól azonban tart, hogy az emberiség rossz felé halad. Mi sokkal analfabétábbak vagyunk, mint elődeink – e megállapítása, nyilván, nem az olvasás képességének generációnkénti visszafejlődésére utal. És talán még igaza is van. Miként abban is, hogy amiért a gyerekek nem olvasnak könyveket, azért elsősorban szüleik a hibásak. Mert ők sem olvasnak.
Ilyesmik. Csupa haszontalan duma. Florin Lăzărescu kétlem, hogy ismerné a magyar irodalom egyik legszomorúbb, versben megfogalmazott kételyét, azt a bizonyos ment-e a könyvek által a világ elébb kérdést. De aszerint él és cselekszik, hogy Vörösmartynak igennel tudjon válaszolni. Legalábbis ez derült ki a csütörtök délutáni, Tein-beli bemutatkozásán.
