A nyolcvanas években az erdélyi és európai grafikai megoldásokhoz hasonló, valamivel klasszikusabb formanyelven, az avantgárd stiláris nyitottságával alkot. Az erdélyi bezártságból művésztársaihoz hasonlóan a kortársainak készített ex librisen keresztül talál utat a külföldi grafikai bemutatkozásokra és megmérettetésekre. Az illusztrációs és könyvgrafikai tevékenysége révén pedig eljut a szélesebb művészetkedvelő közönséghez is. Tanári pályája és pedagógusi munkája által számos diákot részesít a művészi kifejezés rejtelmeinek feltárásában.  

Munkái – bármely grafikai műfajban (rézkarc, aquaforte, mezzotinta, kollográfia, domború nyomat, linómetszet, folt- és vasmaratás, tollrajz, szén, ceruza – lelkének rezdülései és válaszai emberi jelenségekre, játszmákra, megoldatlan egyéni és társadalmi problémákra. Az Erőltetett menet (1983) érzékelteti a közös sorsot, a kényszerített úton átélt fájdalmakat, a kilátástalan helyzet elkerülhetetlenségét. A kimerültségig, elesésig igénybe vett közösségben viszont láthatunk egy nőt, aki még utolsó erejével az ég felé kapaszkodik. Az Ikarosszá válás reménye még a kétségbeesés, a megroskadt, foszlányokká vált emberi létben is felsejlik.

A gyötrődő, tépelődő ember végül a magasba vezető lépcsőn felfelé lépked.

Hervai Katalin magas művész-mesterségbeli tudása mellett illusztrációi a bennük feltáruló gondolatokat, korképeket és az ezekhez vezető folyamatokat is érzékelhetővé teszik. Korábbi, 1970-es, 80-as évekbeli munkái társadalomkritikaként, a tudatosan és következetesen felvállalt ellenállás kitartó harcaként is értelmezhetők. Madách: Az ember tragédiája-sorozatában (1983) a színek összegzésére törekszik, a sokarcú gonosz térnyerését képletesen érzékelteti, és elénk tárja az ember megnyerésének nagy játszmájában a báb-ember bukásának veszélyét. A manipuláció szorítóban (80-as évek) küzd a megszorítások, az emberi gondolatok korlátozása, a művészet megmerevítése ellen. A megbélyegzés, a másféle gondolkozás megtörése elleni tiltakozása a 90-es években is visszatér.

Saját világunk jelenségeiről alkotott látomásai a külső megjelenésen túlmutatnak és az ember kiüresedését is feltárják. A maszkot viselők magatartása előbb-utóbb a szerephez igazodik, az álarcok hordozójuk jellemét is átformálják.

Bolondok tutaja

Az Apokalipszis (1983) és Bolondok tutaja (1985) a meglévő helyzettel és tragédiával szembenézni képtelen ember és közösség folyamatos süllyedése, Titanic-sorsú jelképe. Az Életterek-sorozat (1982) a diktatúrák szörnyűségeinek apokaliptikus láttatása, a romlásnak, a bukásnak víziói, a szabadság szelíd madarának elengedése, a beolvadás és elszemélytelenedés folyamata. Egy nő mégis őrzi a számára igazán fontosat, meztelenül, a földön fekve ugyan, de ölében magához vonva tartja az életadó teljességet. Az emberi és közösségi határokat feszegető témákat és szürreális elemeket felvonultató kompozícióin mégis rend uralkodik. A kavargó jeleneteket keretbe, többszörös vonalrendszerbe vagy hálóba foglalja. Káin és Ábel (1992) bibliai alakjain keresztül többször visszatér az emberi létből eredő egymásrautaltságra, a tragikus sors kölcsönhatásaira. Az elbukás és felülemelkedés körforgása a Közelítések-sorozatában (1993) is érzékelhető. A Kultúrrétegek (1990) nyomatain bár a sötétség erői túlsúlyban mutatkoznak, egy fénynyaláb a mélységekig bevilágítja a romokat és takart arcokat. E gondolatot elvontabb megfogalmazásban az Egy folyamat stádiuma III.-ban (1996) is láthatjuk, amint az egybeilleszkedő részek széthullnak. Az Öregek-sorozat (1981) metszetein az öregek még kinéznek a rácsokon, az utak, dombok, leplek, árnyak kísérik elmélyedő, messzi távolba révedő tekintetük.

A művészi látomások személyes vallomások is, saját bensejének a feltárulkozásai, mezítelen testének fizikai és lelki lenyomatai. A fénnyel telített, ártatlan test-lélek hol agresszívebb, hol pedig alig érzékelhető formába, de ártó erőknek van kitéve. A mikro- és makrokozmosz erőinek egymásnak feszülését a világosabb és sötétebb felületek kezelésével is szemléletesen érzékelteti. Visszatérően látjuk a kezét, a tűhegyes tollal. A mélységek és magasságok tapasztalatának feltárása a legbensőbb szentélyének láttatása.

Önarckép

Az Önarckép (1997) gyermekkori filmkockákkal az emlékek felelevenedése: papírhajó hullámzása, petróleumlámpa és első, saját fényképezőgépe. Az emlékek elemeit az alkotó nyílt és határozott tekintete, néző felé irányuló arca fogja össze. Hervai Katalin grafikai sorozatai, illusztrációi saját benső folyamatainak megmutatkozásai.

„Egy grafikai sorozatba sűrített vallomást szavakra fordítani aligha tudok. […] A grafikai lapok nem versek ihlette illusztrációk, ezek a képek csak „alkalomra” vártak, hogy előjöjjenek. […] A kompozíciók belső felépítését, szerkezeti alakzatait, a tömör feketékbe lépcsőződő átmeneteket, a „fehér térbe” ágyazódó kép arányait a versek szerkezete, ritmusa, szövegtükre határozta meg. A fehéren maradt részek úgy nyernek alakító erőt, mint ahogy a fény-idő átszövi eszméletünk vibráló képeit, a lineárisnak látott idő felrétegzett emlék-hordalékát, a függőleges tengely térképzetünket meghatározó szféráit. Álmatlan éjszakák, bennrekedt nappalok sűrűsödő feszültségéből indul a vonal, hogy nyomot hagyjon a térben. A vonal lemeztelenített önarckép, némán vall arról, ami elvész-megtörik-torzul szavaim közvetettségén” – vallotta. (Hervai Katalin kiállítása, Veszprém, Kis Galéria, 1993.)

Művészi érzékenysége és értelmezése alkotásaiban sűrűsödik. Életművében azonban kibontakozik személyes életútja is, amely a madáchi Ember tragédiájától a krisztusi áldozat átéléséhez vezeti. Az isteni jelenlét, a benső ima tapasztalatából pedig eljut a keresett békesség állapotába. Az Áldozat (2000) a kereszten szenvedő Krisztussal való azonosulás. A megfeszítettség állapotában is megtapasztalja az irgalom békéjét: „Várva vártam az Urat, s ő lehajolt hozzám” (40. zsoltár 2–4.). A Reggeli imádság (1992) alatt a „Szeretet, öröm és fájdalom él egyszerre bennem…” részesedés a krisztusi áldozat átélésében. A Piéta (1989) alakját új módon jeleníti meg: a Szent Szűz, a fia mellé simult fájdalmas anyát az öreg­asszonyok vonásaival ábrázolja.

Alpha és Omega

Az öregek visszatérnek kompozícióin, mint látó emberek, az isteni fény hordozói, szemeiken átvezet a fény. Az igaz világosság már a magzati létben is átragyog – Alpha és Omega (2000).

Finom vonalakkal megrajzolt képei belső átélések, a szenvedő Krisztussal való azonosulás. Az utóbbi években szinte kizárólagosan a krisztusi élettel való kapcsolat foglalkoztatja. A Feloldozás. Isten irgalma (2016) a szemlélőt az átlényegülés útjára vezeti. Szentek képeit közvetíti: Assisi Szent Ferencre várva (2001), kinek öltözete, csuhája az élet hordozója. Folyamatosan hitéről tesz tanúságot, hogy minden ártó erő dacára az isteni irgalom győz a sötétség felett. A keresztút és a szenteket megjelenítő alkotásai templomok falain is megjelennek (Krisztus Király-templom, Sepsiszentgyörgy).

Munkái „a gyermekkort besugárzó Megváltó-váró biztonságról”, a tudatos keresés után a rátalálás élményéről, az égi fény átlényegítő erejéről vallanak.

Hegedűs Enikő