Az úgy kezdődött, hogy eleinte vala Káin és Ábel.
Vagy, ha úgy tetszik, akkor volt a homo sapiens, és a neanderthali. Lényegében nem számít, az egyik mindig meghal, kihal.
Aztán Marduk és Tiámat, sumer és asszír afférok, majd az egyiptomi testvérháborúk. A párthusoknál nem voltál szalonképes, ha nem gyilkoltad le rokonaid jelentős részét. Róma később külön jeleskedett a műfajban, ők eleve Romulussal és Remussal indultak, csak hogy illúzió ne legyen.
Bizánc? A török birodalom? Hát, ha valahol divat volt megfojtani a testvéreket, akkor ezt tökélyre vitték. Mert az ember ilyen. Sárkányfogvetemény. Noha a sárkányokról soha senki nem bizonyította ezt a viselkedési formát.
Mi pláne nem maradtunk ki a sorból. Hunor és Magor. Hogy nem voltak barátok, az egészen biztos. Aztán jött Attila és Buda, ott is meg kellett halni valakinek, Irnik és Dengizik, majd István és Koppány.
(Közben zajlott azért a tudathasadás a világ másik felén is. Aquinói Szent Tamás és Szent Ágoston. Még előtte Szókratész és Platón.) Pápák, ellenpápák. És máris ott vagyunk, Szulejmán és Dzsem szultán, II. Lajos és Szapolyai. Majd tovább, sosem lesz vége, Kossuth és Széchenyi. A többiről már nem is szeretünk emlékezni.
Sém, Kám és Jáfet.
Ragadozók. Egymással, de egymás ellen.
Ha egyszer valami intelligens faj felfedez bennünket, döbbenten tapasztalja: ilyenek vagyunk. És fejvesztve menekül. Mi pedig maradunk. Hol is a legközelebbi testvér? Szánkban mindig ott marad a vér íze. És ha már vér: akkor sajátod legyen.
(ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2018)
