Szülőnek lenni ma szinte népszerűségi versennyé vált. Arra vágyunk, hogy gyermekünk szeressen minket, mindeközben félünk mindentől, ami veszélyezteti jó kapcsolatunkat. Ezért a szülők gyakran gyermekeik minden kívánságát teljesítik, elnézik neveletlenségüket, megmentik őket tetteik következményeitől. Úgy tűnik, mintha nem lennének eszközök a hisztik, a könnyekkel és hangoskodással is járó akaratcsaták megfelelő kezelésére. Azaz mégis vannak – annyira okos eszközök, hogy képesek elhallgattatni egy toporzékoló, követelőző gyermeket.
Sok szülő aggódik amiatt, hogy a gyermekei túl sok időt töltenek képernyők előtt. Egyre kezelhetetlenebbek, egyre többet vitatkoznak és egyre kevésbé akarnak részt venni a családi programokban. A felnőttek időnként próbálkoznak új szabályok bevezetésével, de nem elég erélyesek és következetesek, hogy érvényt szerezzenek azoknak. Így a gyermekek egyre inkább a média befolyása alá kerülnek, szüleik mégsem szánják rá magukat, hogy változtassanak a képernyőidővel kapcsolatos szabályokon.
Időnként jó, ha emlékeztetjük magunkat, hogy gyermekünk szülei vagyunk, és nem a barátai. Természetesen a barátságos hangnemet nem hagyhatjuk ki a nevelésből, próbálunk gyermekünk szeretetnyelvén kommunikálni, de tekintélyt is kell képviselnünk. Gyermekünknek sok barátja lehet az évek során, de csak egy anyja és egy apja.
A hétvége általában remek alkalom egy családi kirándulásra, kerékpározásra, közös sétára. A nap azonban lassan indul. A szülők egy kicsit hosszabb pihenőt engedélyeznek maguknak, a gyerekek már reggeli előtt bekapcsolják a gyermekszobában levő tévékészüléket, és végül filmnézés lesz belőle. Onnan pedig eléggé nehéz kimozdítani őket. A reggeli után még jön egy kis tévézés, és ettől már eléggé kimerültek, feszültek lesznek, ezért szüleik számára már nagy feladat, hogy az egész családot kirimánkodják a házból.
Mi történt a hétvégi családi eseménnyel? A távirányító egy karnyújtásnyira volt, a közeli erdőszélig viszont jó pár kilométert kellett volna kerékpározni. Az eltervezett szabadtéri program helyett inkább kényelmesen elnyújtóztak a képernyő előtt.
Ma a mobiltelefon, a hordozható számítógép, a táblagép, az okostévé jelenti az elsődleges szórakozást sok család számára. Nem kell hozzá erőfeszítést tenni, és olyan berögzült szokássá válik, mint a reggeli fogmosás. Ezért csak egy-két lagymatag elhatározás kevés ahhoz, hogy változtassunk családunk képernyő-használati szokásain. Gyökeres megújulásra, szemléletváltásra van szükség, „át kell programoznunk” családunk életét ahhoz, hogy gyermekeink a képernyőmentes programokat is élvezzék. És nem igaz, hogy már nem képesek rá!
Már több éve, hogy nyár közepén egy családos táborban veszünk részt. A programnak helyet adó táborozóhelyen nincs telefonjel, de amúgy sem ajánljuk a telefonok használatát. Elégedetten látjuk, hogy az ezredfordulós generáció némi tétovázás után „magához tér”: a gyermekek kőgátat építenek a patakban, barangolnak az erdőben. Gyerekfelügyeletet is csak az egészen aprók számára biztosítunk, a nagyobbakat elnyeli a „dzsungel”, ahonnan ebédidőben maszatosan, sárosan, de jókedvűen és farkaséhesen érkeznek vissza a szállásra. Egy szigorú fogyókúra közben nehéz lenne kitartanunk az elhatározásunk mellett a cukrászdában. Így van ez az okoseszközökkel is. Ha napi két órára korlátozzuk a képernyőidőt, de ugyanakkor tévékészülék áll a gyerekszobában, mellette pedig ott egy másik „kütyü”, rajta gyermekünk kedvenc játékaival, azzal igencsak megnehezítjük a dolgát. A kísértéssel teli környezet hamar felőrli az önkontrollt, bármekkora akaraterővel bírjunk is.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)