Elsősorban derűjére emlékszem. Mindig volt az arcán egy enyhe mosoly, soha nem volt dühös, elégedetlen, keserű, sosem panaszkodott, vitatkozott, nem lehetett morgolódni, dacoskodni hallani. Ha kellemetlenség érte, azt is derűvel fogadta. Volt benne valami gyermeki, ártatlan kívülállás, ami miatt más sem tudott rá haragudni, sokáig neheztelni, még ha bakizott volna is, ha akarva-akaratlan keresztbe tett. Imádott sztorizni, történeteit akkor is élvezettel hallgatta mindenki, ha már ismerte.
Stéger Józsefként született az Arad megyei Pankotán 1927. április 27-én. Középiskoláit a kolozsvári Unitárius Kollégiumban és a nagyváradi főgimnáziumban végezte, Aradon érettségizett 1946-ban. Újságíróként az aradi Vörös Lobogónál (1955–1963), a brassói Új Időnél, illetve a Brassói Lapoknál (1963–1973), majd a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél és Háromszéknél dolgozott. Születési nevét sohasem használta a sajtóban, Nagyhalmágyi Józsefként írta alá zenei tárgyú írásait, a mezőgazdaságiakat pedig Aradi Endreként. Noha elsősorban zenekritikus volt, a Megyei Tükörnél főleg a mezőgazdasági rovatnál kellett dolgoznia. Életművében a legjelentősebb mégis a zenei élet ábrázolása volt. Minden lapnál, ahol dolgozott, a zenei rovat vezetője volt. Több mint ezer zenei kritikát, riportot, portrét, zenei könyvrecenziót, hangverseny-előzetest közölt, érdemeket szerzett a zenei élet fellendítésében, és ez különösen fontos volt újsütetű megyénkben. Bábáskodott a brassói filharmónia rendszeres sepsiszentgyörgyi koncertjeinek, később leckehangversenyeinek meghonosításánál, de kórusok és főként a Vox Humana kamarakórus létrejöttét, fejlődését is támogatta írásaival.
Gyermekien naiv megnyilvánulásai miatt sok ugratást kellett elszenvednie, tőle szinte senki sem vett komolyan semmit. Rengeteg a hozzá kötődő anekdota, azt teszem közzé, amelyben én is szerepeltem. Legközelebbi munkatársammal minden délelőtt teáztunk az irodában. A teához a kolléga kekszet hozott. Jóska minden délelőtt bejött, s „jé, keksz!” felkiáltással azonnal kiszolgálta magát. Egy idő után bosszantott bennünket, hogy soha nem várja meg a kínálást, nem kér, hanem csak elveszi. Kieszeltünk valamit. Otthon, a konyhaablak párkányán csilipaprika nőtt, abból vittem be a szerkesztőségbe néhányat, s minden reggel a csomag két első kekszét alaposan bedörzsöltük vele. Első alkalommal, amikor megkóstolta, elképedve közölte, hogy ez nagyon csíp. Mi pedig csodálkozva tiltakoztunk, hogy dehogy, édes keksz, mitől csípne? Ő váltig erősítette a magáét, de azért megette. Bár csak egyszeri alkalomra terveztük a viccet, reakciója miatt nap mint nap megismételtük, már-már hagyománnyá változtatva, hajszálpontosan ugyanúgy játszottuk a szerepeket. Akkor azt hittük, hogy naivságból nem veszi észre a stiklit. Ma már nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy nem is volt annyira naiv, mint hittük? Lehet, hogy első perctől fogva tudta, de hagyta, hogy élvezzük a tréfát. Mert fontos volt neki, hogy mindenki jól érezze magát a környezetében.
Legyen könnyű neki a föld és olyan derűs a túlvilági lét, mint amilyen ő az e világi életben volt.
