És a jegyzetet azzal zártam, hogy „a mostani nagy utcanévtábla-cserélési hajrában jó volna odafigyelni a rendelés leadásánál, hogy mely szavak kerüljenek fel az új táblákra”. No, hát valaki nagyon odafigyelt.

Hosszú története van annak, miért szeretünk mi magyarítani. Talán az is munkál e folyamatban, hogy ha magyarrá változtatjuk például egy író keresztnevét, azáltal egy kicsit magunkévá is tesszük őt. Így van ez May Károllyal, akinek ugyan sok köze nincs hozzánk, és hősei közt sem szerepelnek nemzetünk fiai (bár létezik olyan feltételezés, miszerint Old Shatterhand figuráját a magyar etnológusról, Xántus Jánosról mintázta volna), mégis előszeretettel használjuk így nevét a mai napig is – igaz, újabban már könyvei címlapján eredeti német keresztneve tűnik fel. És így van ez Verne Gyulával is, akinek szintén semmi köze hozzánk, de őt legalább a Sándor Mátyás című regénye révén könnyebben képzeljük vérünkből valónak – holott életében nem járt Magyarországon, de a regény témájának megválasztásával nagyfokú szimpátiáját fejezte ki a magyar szabadságharc iránt.

Velük ellentétben Józef Zachariasz Bemnek igenis sok köze van mihozzánk, magyarokhoz, Erdélyhez meg különösképp. A genealógia ugyan nem tart számon felmenői közt magyarokat, és ő maga nem is tudott magyarul, mégis igen korán lett belőle Bem József – de még hamarabb Bem apó. A székelyek ugyanis igen tisztelték a csatákban olykor túlzott vakmerőséget is mutató vezérüket, aki saját életét nemcsak nem kímélte, de nem is féltette. Tiszteletük jeléül nevezték hát őt apónak, amivel nem korára – Bem ekkor, az erdélyi hadjárat idején még csak 55 éves volt –, annál inkább halálmegvető bátorságára utaltak. Sajátságos megoldású végső nyughelyének – szülővárosában, Tarnówban egy mesterséges tó szigetén hat korinthoszi oszlopon álló kőszarkofágban alussza örök álmát, amire azért volt szükség, mert Bem az emigrációban áttért mohamedán hitre, a lengyel püspöki kar meg földi maradványai 1929-es hazaszállításakor kijelentette, hamvai nem nyugodhatnak a megszentelt lengyel földben – magyar nyelvű felirata is ekként hangzik: BEM APÓ, a magyar szabadságharc legnagyobb hadvezére.

Hogy miért eme „elsőbbségi sorrendiség” felidézése? Mert Sepsiszentgyörgyön hirtelen lett egy Bem József utcánk. Aminek amúgy akár nagyon örvendhetnénk is, mert Bem apó valóban megérdemli, hogy utcát nevezzenek el róla Háromszék fővárosában – csakhogy már viselte utca nevét minálunk. Régebbecske, úgy 1964-ig volt Sepsiszentgyörgyön Bem József utca. És húsz esztendeje ismét lett, bár nemrég, úgy bő egy hónappal ezelőtt még úgy írták fehér betűkkel kék alapon: Józef Bem. Mely nevet néhai Kónya Ádám javaslatára azért lengyel helyesírás szerint vett fel a valamikor, még az „átkosban” Munka sugárútra, aztán 1989 után Nicolae Iorgára keresztelt utcaszakasz, hogy ekként is fejezzük ki tiszteletünket a lengyel származású magyar honvéd altábornagy (majd oszmán pasa) iránt. Bemet két nemzet vallja hősének, és a törökök is igen nagy becsben tartják emlékét, olyannyira, hogy eredeti sírfelirata a következő volt: „A dicső Murat pasa, aki menedéket talált a török udvarnál, megtagadta előbbeni vallását és mohamedánná lett. Szerencsések az anyák, kik olyan gyermeket hordanak méhükben, mint ő volt. De, fájdalom, nagy a mi veszteségünk! A sors kíméletlen volt e nagy emberrel szemben. Ezen dicsőséges hős fonalát egy csapással elvágta a halál Aleppó városában.” És ha valaki tudta, mennyire fontos nekünk, magyaroknak Bem apó, hát az Kónya Ádám volt. Érvelésével húsz esztendővel ezelőtt, az utcanévadáskor, mégis mindenki egyetértett. Holott akkor épp olyan idők jártak, hogy a Bem József név ellen sem emelt volna kifogást egyetlen hatóság sem.

Mitől lett most mégis Bem József a Józef Bemből? Reméljük, valami tisztviselői túlbuzgóság miatt, és nem azért, hogy ilyképp magyarkodjunk. Azt az energiát hagyjuk meg más csatákra. Lesz rá még szükségünk.