Az ünnepséget jelenlétével megtisztelte, és az istentiszteletnél dr. Szabó Árpád, az Erdélyi Unitárius Egyház ez évben leköszönő püspöke szolgált, jelen volt, és beszédet mondott nt. Szombatfalvi József székelykeresztúri unitárius esperes, aki mostani egyházi funkcióját megelőzően Csehétfalván szolgált. A népünnepéllyé terebélyesedő összejövetel fő szervezője Lőrinczi Lajos csehétfalvi esperes volt. Az ünnepség után érdeklődésünkre a hódmezővásárhelyiek szemével nézve dr. Berényi Károly egy szuszra mondta a következőket.

Hódmezővásárhelyiek Csehétfalván

Dr. Berényi Károly: Pont három évvel ezelőtt kerültünk Csehétfalvára. Ebben a történetben megkerülhetetlen a Balázs Anti neve. Amikor felajánlottuk minden határon túli magyarnak a hódmezővásárhelyi tiszteletbeli polgári titulust, akkor Balázs Anti Tőkés László püspök úrral, veled együtt az elsők között kaptátok meg ezt március 15-én. Balázs Anti hazajött szülőfalujába, Csehétfalvára, és kihirdette, hogy ha már a kettős állampolgárságot nem kaptátok meg, tiszteletbeli polgárai lehettek Hódmezővásárhelynek. Amikor mi Szent István ünnepén jöttünk a Nyikó mentére, akkorra a falunak minden polgára Balázs Anti közvetítésével ezt az igényt benyújtotta. És mi nem hiába jöttünk, mert közel ötszáz oklevelet hoztunk magunkkal, illetve majdnem ezret, mert ugyanakkor eljuttattuk a tiszteletbeli polgári okleveleket Kiskadácsba, Nagykadácsba, sőt, még Bözödbe is.

Csehétfalvára visszatérve: 21-én voltunk itt. Akkor Szombatfalvi József esperes úr és Lőrinczi Lajos, akkor még csehétfalvi tiszteletes fogadott minket. Azóta ő vette át a stafétát, most már ő is esperes. Szombatfalvi tiszteletes úr volt a fő szónok. Istentiszteleten vettünk részt, egy gyönyörű kopjafát is avattunk a templomkertben, amely Hódmezővásárhely és Csehétfalva testvértelepülési kapcsolatait szimbolizálja. Sőt, már a falu határában is cserefatábla fogadott, azzal a felirattal, hogy a falu minden lakosa Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgára. Ez akkora élmény volt, hogy majdnem elsírtuk magunkat. Ezt is Balázs Anti faragta.

Szombatfalvi esperes úr nem egyedül képviselte az egyházat, jelen volt dr. Szabó Árpád püspök úr is, akárcsak ma.

Ezeket a párhuzamokat azért hozom fel most, hogy érzékeltessem, micsoda lezárása a mai nap ennek a történetnek. Szombatfalvi esperes úr 23 évet szolgált Csehétfalván. Tulajdonképpen ő is hazajött abba a közegbe, amelyet nagyon szeretett, és ahonnan nehezen ment el Székelykeresztúrra, amikor esperessé választották.

A lényeg az, hogy akkor ismertük meg a helyi tiszteletes urat, Lőrinczi Lajost, akiben igaz barátra találtunk. Grezsa István barátommal ők tartották a kapcsolatot.

Mikor leszakadt az ég

Már akkor felmerült a kérés, miszerint van a templomnak egy muzeális értékű orgonája, amit meg kellene javíttatni, de ehhez anyagi források kellenének.

Ezt a kérést magunkkal vittük Hódmezővásárhelyre, de kicsit háttérbe szorult ez az igény, mert alighogy hazaérkeztünk — augusztus 21-én volt az ünnep —, 23-án már jött a hír, hogy valami óriási baj történt a Nyikó mentén. Akkor volt az emlékezetes székelyföldi áradás, amely a Nyikó menti falvakat lerombolta. Száz éve nem volt példa ekkora sárlavinára, amely végigpusztította a völgyet. Leszakadt az ég — ahogy a szemtanúk mondták.

Mi a hír hallatán otthon döbbenten álltunk, hisz néhány napja jártunk Kadácson, Kobátfalván, Siménfalván... Szóval, több Nyikó menti faluban megfordultunk, s ahol olyan szép napokat töltöttünk együtt a székelyekkel, nagy bajba kerültek a helybeliek. Több haláleset is történt. Egyszerűen nem akartuk elhinni, de egyre-másra érkeztek a hírek, láttuk a televízióban, hogy mekkora tragédia történt. Telefonáltak a barátaink is. És mi még azon a hét végén visszajöttünk.

Kószó Péter barátunk fogalmazta meg, hogy ,,nemcsak az ünneplések alkalmával kell együtt lenni, hanem a bajban is". Hoztuk magunkkal azt, amit első szóra a hódmezővásárhelyi polgárok összeadtak. Annyit, hogy egy utánfutós kisbuszon és egy tehergépkocsin alig fért el. Nem beszélve arról, hogy a város önkormányzata, Lázár János polgármester úr 10 000 eurót ajánlott fel. Ezt a pénzt is hoztuk. ,,Ti tudjátok, hol ennek a helye" — mondta polgármesterünk útravalóként.

Mi tudtuk, hogy ennek a legjobb helye az egyházaknál lesz. Az unitárius és a katolikus egyház között megfeleztük a segélyt. Még vagy öt alkalommal visszatértünk, gabonát is hoztunk, mindent, amire ekkora katasztrófa után szükség lehetett. Itt láttuk azt a heroikus munkát, amelyet az unitárius lelkészek Szombatfalvi esperes úr vezényletével véghezvittek. Szombatfalva Székelyudvarhely egyik külvárosa. A legnagyobb pusztítás Udvarhelyen ott történt, mielőtt a Küküllőbe belement volna ez a sárlavina. Az ott szolgáló plébános László Attila — szintén meghatározó baráti kapcsolatunk —, a segélyek másik részét hozzá juttattuk el. Tudniillik a Nyikó mente lakosságának egyharmad része katolikusokból áll, kétharmaduk unitárius.

Láttuk azt az összefogást, amiről még Băsescu államelnök is azt mondta, hogy ilyent ő még nem látott Romániában. Moldvában is voltak árvizek, de az ottaniak a kocsmákban várták, hogy érkezzék a segély, jöjjenek a katonák, s dolgozzanak helyettük. Itt a lelkészek, a püspökükkel az élen, gumicsizmát húztak, s kézbe vették a lapátot. Ezt nemcsak a filmezés kedvéért tették...

Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet több mint százéves. Kobátfalván volt az árvíz előtti napokban egy táboruk. Már indultak haza, amikor az árvíz hírét meghallották. A táborvezető Szabó László fiatal unitárius lelkész még nem is jutott haza Kolozsvárra, útközben hallotta a nagy bajt. Azonnal visszafordult, és jött vissza a többi fiatal is.

A csehétfalvi műemlék orgona

A tragédia által ütött sebek begyógyulása után visszajött az orgona ügye. Csehétfalvát nem érte akkora károsodás, mert ők feljebb laknak, s a víz a Konyha patakán gyorsan leszaladt a völgybe.

2007 márciusában Grezsa Pista a csehétfalvi lelkésszel való beszélgetés után úgy vélte, hogy segíteni kellene az orgonajavítás ügyét. Ekkor voltak lehetőségeink. Tizennyolcmillió forintot szavazott meg a hódmezővásárhelyi önkormányzat, hogy segítsünk a határon túli magyarokon, immár nemcsak lelkiekben.

Ennek az összegnek a rendeltetése a magyar örökség védelme, a nemzettudat ápolása, a magyar oktatással összefüggő ügyek támogatása. Ebbe nagyon belefért egy több száz éves orgonának a felújítása. Erre is tudtunk 2000 eurót áldozni.

Senki nem tudta megállapítani, hogy ez a felújítás mennyibe fog kerülni, amíg a szakember meg nem nézte. Szerencsére találtak Székelyudvarhelyen egy kiváló orgonaépítőt, aki már nem az első muzeális értékű hangszert újította fel. Ő mondta meg, hogy ennek a felújítása sokkal több pénzbe kerül. De számára is nagy szakmai kihívást jelentett ennek az orgonának a rendbetétele. Az ügy szolgálata érdekében a javítást kevesebbért vállalta. Az összeg, amelyet a hódmezővásárhelyi önkormányzat megszavazott, mintegy felét tette ki a szükségesnek.

Dr. Grezsa István maga köré vonva orvos barátait, egykori évfolyamtársait, Erdély szerelmeseit, akik a mi sugallatunkra eljöttek a Nyikó mentére is, és itt szembesültek az orgonaüggyel. Az egyik kiváló budapesti plasztikai sebész barátunk, dr. Traub Alfréd azt mondta, hogy az összeg másik felét ő állja. Ő is a Szegeden végzett orvoscsapathoz, az ,,Ivó-kupásokhoz" tartozik.

Megélni az itteni életet

Grezsa István két éve szekértúrákat szervez ezen a vidéken — bejárják az itteni kis falvakat. Ez több mint turistaút. Úgy akarják, hogy az itteni székelyekkel együtt legyenek, s megéljék az itteni életet. Bejárják Firtosváraljától Énlakáig, Nyikómalomfalvától Rugonfalváig a Nyikó mentén megbúvó kicsi falvakat. Ezeknek a településeknek nagy szerencséjük, hogy elszigeteltségben vannak, s a mi szerencsénk is, hogy rájuk találtunk. Tiszta magyar falvak. Borzasztó utak vezetnek köztük, de ezek az utak védték meg őket a globalizálódó világtól, s egyebektől. Én harminc éve járok ide, s annak örülök, hogy ezt az értéket a barátaimnak is meg tudtam mutatni.

Mindig eszünkbe jut ezen a vidéken Tamásinak az a sora, amelyet a Tüzet vegyenek! című novellájában ír: Énlaka fölött, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés. Annyira tetszik ez nekünk, átvitt értelemben fogalmazza meg az elszigeteltséget, a magárahagyatottságot: erről a területről, az itt élő székelyekről még a Gondviselés is elfeledkezett. Behunyta a szemét. Nem törődött velük. Én most azért örülök, mert úgy tűnik, hogy mintha nyitogatná a Gondviselés a szemét. Kezd idefigyelni. Lehet, hogy az árvíz kellett ehhez. Lehet, hogy ehhez a mi szemünk is kellett. Ez a történet így kezd kerekké válni. A mai nap a koronája ennek. Amit teszünk, az talán jó úthoz vezet.

Ez az orgona ma megszólalt. Gyönyörű a hangja — megszakításokkal, de 1841 óta szól. Viszi az ég felé az itteniek fohászát. Örömünnep volt a mai, és remélem, még sok ilyenre jövünk. Azért jó, hogy magyarországi barátainkat sikerült ide elhozni, mert innen már nincs visszaút. Őket is visszahúzza az, ami — túl a családi kötelékeken — engem is. Én született alföldi gyerek vagyok, és mégis ide járok évtizedek óta. Hazulról haza, ahogy Bakk Elekné, Sárika néni hódmezővásárhelyi-kutaspusztai (székkutasi) születésű orvosnő írja családregényében. Az Erdélyben ragadt földink Gregus Máténak az unokája. Gregus Máté alapította Székkutast. Sárika Udvarhelyre jött férjhez, és ott is maradt. Tamási Áron családja nagy barátja volt. A Tamási-kutató, szakértő 87. éves, hál’Istennek jó egészségnek örvend. Ő is idekapcsolja Hódmezővásárhely környékét.

Három évvel ezelőtt mi voltunk tehát a hídverők. Ezen a hídon azóta is közlekedünk. És ma Grezsa Ferenc barátom (István testvérbátyja) azt mondta, hogy nincs igazam! A hidakra nincs már szükség, mert a határ sem olyan, mint volt. Nincs két part. Nincs, amit összekötni. Egyek vagyunk.

Ez nagyon szép gondolat.

Pest felé kellene hidat verni. Ezt meg kellene értetni azokkal is, akik nem értik. 2004. december 5. is miről szól? Semmi másról, mint a tudatlanságról. Megvezethették az embereket. De ezt a történelem majd a helyére rakja.