Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Novák Miklós: Kitörölhetetlen lábnyomok

2019. június 15., szombat, Kultúra

Nem áll az oltárkő mellé-mögé, szerényen az emlékmű egyik szárnya elé húzódik, miközben lefényképezem. Nem ez a jó kompozíció – hasít belém. Nyugat felől keletre tartva kellene visszanéznie, kalapját megemelve, búcsúra készen. Egy nemzet, a széthulló ország, sőt, egy egész civilizáció nevében. Visszafelé Árpád útján, Kelet és Nyugat, a haza kapujában, amelynek lélegzetelállító emlékét emelte. Ő azonban dacol szelíden. Matl Péter egy személyben a magyar kultúra váratlan ajándéka és annak makacs őrzője a kárpátaljai végeken.

  • Turisták a magyar honfoglalás emlékműve mellett a Vereckei-hágón Fotó: MTI / Balázs Attila
    Turisták a magyar honfoglalás emlékműve mellett a Vereckei-hágón Fotó: MTI / Balázs Attila

– Nem értem az orosz – pardon, ukrán – szót, de érzem, sőt, tudom, mit akar a határőr. Próbálom játszani a szerepemet, értetlen képet vágok. Megismétli. – Aha! Da! – eszmélek, mintha megérteném, s mutatom a kötelező biztosítás befizetését igazoló nyomtatványt. Dühösen söpri félre, s már-már kiabál. Higgadtságot erőltetek magamra. Szól az egyik kollégájának, aki beszél magyarul.
– A zöldkártyát mutassa! – mondja az határozottan.
– Ezt kaptam – bökök ismét a papírra –, azt mondták, ez is elég.
– Hová megy?
– Ide, a szomszédba, Somba. – Így mondom, tudva, hogy az ukránok nem szeretik a magyar települések ősi nevét. Szemben a románokkal, itt – persze még a szovjet időkben – nem fáradoztak azon, hogy mindenáron átkereszteljék a falvakat, megelégszenek a rövidített alakok használatával. Így lett például Beregsomból Som, Mezőkaszonyból Koszony, Makkosjánosiból Jánosi.
– S mi dolga van ott?
– Testvértelepülésünk, ajándékot viszek – tanúsítok ráutaló magatartást.
Nem hatja meg. Tovább faggatózik.
– Mivel foglalkozik?
– Újságíró vagyok, zsurnaliszt – felelem, tudva, ez dupla vagy semmi.
– Zsurnaliszt – ismétli meg. – Na, csak jót írjon rólunk, s visszafelé – mutat a duty free felé – majd közösen betérünk oda. S legközelebb legyen zöldkártya!
Ezzel el-, azaz beenged. A magyar–ukrán határ nemhogy nem „légies”, hanem évről évre egyre markánsabb válaszvonal Kelet és Nyugat között. Ukrajnában megállt az idő kereke. Sőt, visszafelé forog. Ezért sem árulom el a határon jövetelem valódi célját.
Mezőkaszony, Zápszony, Nagybégány, Makkosjánosi, Gát – hagyom magam mögött egymás után a magyar falvakat. Úgy van, ahogy itteni ismerőseim mesélték: ereje teljében lévő férfit, se fiatalt, se idősebbet nem látni. Mindenki külföldön, a magyarok Magyarországon, az ukránok – ruszinok, huculok – Csehországban vagy Lengyelországban dolgoznak, ahol nincsenek nyelvi nehézségeik.
Munkács határában lebilincseli tekintetemet a ma is fenséges vár, ormain természetesen kék-sárga ukrán lobogó lengedez, de mellette néhány éve újfent hatalmas turul ügyel az egyensúlyra. Veszélyes elbámészkodni: az előttem haladó autó beletapos a fékbe, épphogy megúszom az ütközést. Néhány másodperc múlva megértem a fékezés okát: arasznyi mély, fél négyzetméteres kátyút kell kirugóznia a lengéscsillapítónak. Mintha szőnyegbombázás érte volna az utat. Ugyanez a helyzet a többi kárpátaljai városban…
A központba az orrom után is odatalálok, inkább kíváncsiságból kérek háromszor is útbaigazítást, célzatosan idősektől, hátha ők még… – kedvesek, segítőkészek, de ők sem értenek magyarul. Gond nélkül odatalálok, a ház homlokzatán a neves etnográfus, Lehoczky Tivadar emléktáblája ad megerősítést. Megérkezik a ház tulajdonosa, de nem tud bekanyarodni a saját udvarába, a kocsibehajtót nem tisztelik, autó parkol ott is. Ezért kénytelen körbe, a járda felől bemanőverezni.
Kérdőn a nevemen szólít, amikor mellé lépek. Igennel felelek, kezet rázunk.

Matl Péter a Debreceni Művelődési Központban. Fotó: MTVA/Bizományosi–Oláh Tibor

– Üdvözöllek. A mindennapos bosszúságok egyike – mondja a behajtóra utalva. – Hiába hívok rendőrt, azt feleli, nem az ő gondja.
Matl Péter enyhe oroszos akcentussal beszéli a magyart. Ám hogy a házban a magyar kultúra jegyében zajlik az élet, arról kívül-belül az ornamentika is árulkodik. Hellyel, kávéval, üdítővel kínál, közben nem áll meg az élet a házban. Egy idős asszony tűnik fel, Péter vele oroszul beszél, majd egy csinos asszony, vele felváltva magyarul és oroszul.
– A feleségem, Sziranus – mutat be Péter. Sziranus kedvesen üdvözöl.
– Négy generáció él együtt a házban, mint a régi időkben. Az édesapám, a feleségem édesanyja, a nagyobbik fiam a feleségével és immár az unokám – ismerteti a családját. Telefonhívást kell fogadnia, az idős hölgy újra megjelenik, majd betoppan a fia, Árpád – nehezen melegszünk bele a beszélgetésbe.
Árpád hírrel is szolgál:
– Azt írják, letörték az obeliszkről a szöveget.
– Ne mondd! Néhány napja arra jártam, semmi baja nem volt.
– Pedig ezt írják, fotót is tettek mellé.
Péter továbbra is hüledezik. Megtudom, a podheringi csata emlékére állított obeliszkről van szó, amelynél a munkácsi magyarok évről évre összegyűlnek, hogy megünnepeljék március 15-ét. Aztán Árpád is megy a dolgára, és Péter átvezet a szomszédos szobába, a szalonba, ahogy a polgári világban nevezték. A falon több tucat fénykép, megelevenedik előttem a Matl család története.
– Ahogy arról a nevem is árulkodik, apai felmenőim németek, helyesebben Graz környéki osztrákok voltak. A Schön­bornok jól hadakoztak Rákóczi ellen, ennek köszönhetően megkapták a fejedelem birtokait. Jozef Matl, azaz Matl József az ő hívására, ajánlására került körerdészként Vereckére.
Mindegyik képhez rövid történetet fűz, Péter – még a szovjet időkben megismert – felesége örmény, de persze a fia­ik, Árpád és Szilárd magyarok.
– A Szovjetunióban az egyetem, a főiskola elvégzése után két-három évet mindenkinek az otthonától távol kellett dolgoznia. Sziranus így került a Munkácsi Megyei Orosz Színházba színésznőnek, itt ismerkedtünk meg. Akkor egy kukkot sem beszélt magyarul, talán azt sem tudta, hol van Magyarország. Természetesen a tudata máig örmény, de nem csupán elfogadta, magáévá is tette a magyar kultúrát. A gyermekekkel együtt ő is megtanulta a nyelvet, magyarul énekelt nekik.
A család élete ezen a szálon gombolyodik tovább. Árpád felesége ruszin lány Husztról, az unoka persze a munkácsi magyar óvodába jár.
– A magyar családok sajnos egyre fogyatkoznak, Árpi osztálytársai közül például ma már szinte senki sem él itthon, de a vegyes házasságú családok, sőt, az ukránok is szívesen íratják a gyermekeiket magyar óvodába és iskolába. Egyrészt azért, mert a magyar állami támogatásnak köszönhetően ott jobbak a feltételek, másrészt azért, mert a magyarnyelv-ismeret előny, ennek birtokában könnyebb munkát találni Magyarországon – említi Péter.
Lám, a nyelvtörvénnyel ellentétes erők is hatnak. Ha hivatalosan kitörölnék is a köztudatból, a magyar kultúra szívósan tartja sáncait Kárpátalján.
– Részenként vásárolom vissza a házat és a telket, amelyet a szovjetek koboztak el a családtól – mondja, miközben körbevezet a kertben.
A meghódítottakat így lehet újra és újra megsarcolni. A kertet szobrok díszítik, nem csak Péter saját művei, egymás mellett békében magyar, ukrán, sőt, indiai, kínai mesterek alkotásai. Megállok az egyiknél, amely alakokat formáz érdekes spirál motívummal.
– Én csináltam. Család a címe – mondja Péter. – A spirál mindennek a kezdete, ez köti össze a család tagjait is. – Beugrik az embrió alakja, s hirtelen villanásszerűen megérint a szobor üzenete. A műteremben a Ravasz című képen akad meg a tekintetem, merthogy Péter fest is. – Nem is egy embert, inkább egy élethelyzetet elevenít fel. Amelyet képtelen voltam kezelni, ezért megfestettem. Akkor induljunk? – kérdezi kicsit tétován, miután körbejártunk.
Nem kanyarodunk rá egyből a főútra, útba ejtjük Podheringet. Péter már az autóból kémleli az obeliszket, s amikor kiszállunk, fennhangon mondja:
– Nincs is semmi baja! Megint csak az a céljuk, hogy összeugrasszák a magyarokat és az ukránokat. Provokáció!
Ukrán–magyar hétköznapi valóság – intézhetnénk el a dolgot. Ám Matl Péter munkásságával éppen e hétköznapi valóság ellen küzd, azt bizonyítva lépten-nyomon, hogy a művészet, benne természetesen a magyar művészet szebbé, termékenyebbé varázsolhatja az egyre sivárabb világot. Törekvésének egyik gyümölcse következő állomásunkon válik láthatóvá. Szentmiklóson a Rákóczi-kastély udvarában a szoborpark különös – szellemi – gazdagságról árulkodik. Matl Péter, pontosabban a Pro Arte – Munkács civil szervezet, amelyet ő vezet, évről évre nemzetközi szobortábort szervez, az így elkészülő alkotások lassan behálózzák egész Kárpátalját.
– Kárpátaljai szoborút. A borutak mintájára ezt a nevet adtuk neki. Már átléptünk a határ túloldalára is, hiszen Geszterédnek és Tarpának is ajándékoztunk egy-egy alkotást.
Mindenhol csak az a feltételünk, hogy a környező teret tegye rendbe az önkormányzat – mondja büszkén.
Ahogy utazunk tovább Verecke felé, Péter egyre jobban megnyílik.
– A művészet mindig jelen volt a családban. Zenéltem és festettem is gyermekként, idővel aztán egyre erősebbé vált bennem a késztetés: köztéri szobrokat akarok alkotni. Az emberben a vágy mellett persze a kétely is gyökeret ereszt: hogyan fogjak hozzá, hátha nem is vagyok képes rá? Kamasz voltam még, az egyik barátommal kimentünk az erdőbe, s lehasítottunk egy darab sziklát, amely a patakba hullott. Kifaragtam belőle életem első köztéri szobrát, egy madárkát, amely iszik a patakból. – Közbevetem, évekkel később nem kereste-e meg s nem vitte-e haza emlékül a művet. De így egy laikus gondolkozik. – Valószínűleg már nincs is meg, elkoptatta, elsodorta a patak. De ez nem számít. A csoda akkor megszületett, s azóta is bennem él. Egyedül ez fontos.
Faggatom, kit tekint a mesterének, ki hatott rá.
– Három embert emelnék ki. Horváth Annát, aki figyelmeztetett: művészként nem lehetek egyszerre magyar, szovjet, orosz, ukrán és kozmopolita, el kell döntenem, hogy ki vagyok. Aztán Bedzir Pált, aki ruszin létére azért tanult meg magyarul, mert a szovjet időkben csak magyarul voltak elérhetőek bizonyos művek, ő vezetett be a keleti filozófiába, enélkül képtelen lennék elviselni az e világi ostobaságokat. S persze Galánfi Andrást, akinek az útmutatásával elmerültem a magyar népművészetben, annak szimbólumrendszerében.
A főútról lekanyarodva Vereckére borzalmas út vezet. Mintha ezzel is el akarnák riasztani az ide látogatókat, túlnyomó többségükben magyarokat. Amikor harmadszor akadunk el a rönkszállító teherautók kitaposta vályúkban, feladjuk, s gyalog folytatjuk utunkat.
– Háromszor kellett szinte a nulláról újrakezdenem a művészi pályámat. A Szovjetunióban éppen kezdtem ismertté válni, amikor széthullott a birodalom. Magyarországon próbáltam szerencsét, mindenféle munkát elvállaltam, egyedi játszótereket is építettem, amelyeken a gyermekek végigjátszhattak egy-egy mesét. Már-már jóra fordult a sorom, amikor az egyik több hónapos távollét után hazatérve a kisebbik fiam bácsinak szólított. Nem ismert meg, elfelejtett. Megsemmisültem, s többet nem indultam útnak – mondja egyre erősebben lihegve, majd kis szünet után így folytatja: – A sors útjai tényleg kifürkészhetetlenek. Ha akkor nem maradok itthon, nem értesülök arról a pályázatról, amelyet a Magyarok Világszövetsége írt ki, hogy emlékművet emeljen a Vereckei-hágón a magyarok bejövetelének 1100. évfordulójára.
Az immár Kossuth-díjas Kő Pál, a Nemzet Művésze volt a bírálóbizottság elnöke. Meglepetésre – többek között Szervátiusz Tibor előtt – az akkoriban még kevéssé ismert Matl Péter nyerte el a munkát. (Évek múltán aztán Szervátiusz Tibor az édesapja emlékére alapított díjjal tüntette ki a vetély-, helyesebben művésztársat.) Mindez 1996-ban történt.
– Felkapott a magyar sajtó, aztán gyorsan el is felejtettek. Az ukrán állam vissza­vonta az engedélyt, 12 évet kellett várni arra, hogy felépüljön az emlékmű.
Hogy miért? Talán az ukránok is értesültek arról, Matl Péter nem pusztán egy kövekből összerakott, a tájba belesimuló fenyőt álmodott meg a szakrális helyszínre. A hét egyszerű kőtömb mély üzenetet közvetít: csillagkapu a hét törzs motívumával, s belső sziluettje Emesét jeleníti meg, amint a turul rászáll, a gránittömbből faragott egyszerű oltárkő pedig egyben a vérszerződés kelyhe.
Cuppogunk a sárban, de csak felérünk a tetőre. Előbb az ukrán partizánok emléke előtt kell adóznunk.
– Nem csak nekünk fontos e hely, a szovjet időkkel együtt hét emlékművet is állítottak itt! Kettő még áll belőlük – mondja Péter némi malíciával a hangjában, s mire beavat az ukrán nacionalizmus mítoszteremtési törekvéseibe, végre feltárul előttünk a kapu Verecke híres útján.
Magyar nemzeti színű koszorúk ékesítik, és jól kivehető foltok árulkodnak egy évtized alatt is hányatott sorsáról. Többször gyalázták meg: összefirkálták, lefújták festékkel, kalapáccsal estek neki, több tíz tonnás teherautókkal taposták a talapzatát, s mártír módjára meg is égették. Gumiabroncsból emeltek máglyát köré kétszer is, amitől az oltárkő megrepedt. (Az első az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban található, a másodikat Péter az otthonában őrzi.) De állítottak újat a helyére: a kapu, Kelet és Nyugat kapuja szilárdan áll. Nem lehet megkerülni. Péter szerényen mellé áll, amikor lefotózom.
– Egymillió ember is elférne itt – mutat körbe a helyszínválasztást indokolva. – Majd meglátjuk, milyen sorsot szánnak neki – teszi hozzá titokzatosan.
Matl Péter az elmúlt tíz évben szinte nem győzi a megrendeléseket. Munkács, Ungvár, Zalakaros, Debrecen, Püspökladány, Hajdúszoboszló, Szobránc, Ópusztaszer – szobrai benépesítették a Kárpát-medencét. Ünnepelt művészként könnyű élet várná Magyarországon, sőt, többfelé a világon. Ám ő marad.
– Mi tartja itt? – kérdezem tőle már lefelé ballagva.
– Van egy Domonkos-rendi ismerősöm, aki szolgálhatott volna Svájcban, mégis Kárpátalját választotta. Óvodát, iskolát épített, segített az embereknek, azt tette, ami az állam, az önkormányzat dolga lenne. Meggyűlölte a hatalom ezért, de nem tántoríthatta el. Aztán Árpi fiam kérdezte tőlem évekkel ezelőtt: ha mi elmegyünk, akkor ki marad? – Néhányat lép szótlanul, mielőtt folytatná. – Az őseim is ezt a földet taposták. Bennem élnek, és én őbennük, kitörölhetetlenül itt hagyták a nyomukat.
Elrendeltetett. Visszafelé megebédelünk, bekukkantunk az Árpád-vonal egyik bunkerébe, Beregvárnál elsuhanunk a Schönborn-kastély előtt, Munkácson meleg kézszorítással elválunk. A határon tel­jesítem ígéretemet, az autópályára felhajtva falom a kilométereket. Gyorsan helyreáll a biztonságérzetem, a tudatom is szélsebesen száguld vissza a jól ismert, kényelmet adó Nyugat oltalmába.
Mondhatni, így áll helyre a lélek egyensúlya. Az igazságérzetem azonban napok múltán is lázad. Miközben divatmajmok, technokraták és politikai hullámlovasok tömegei aratnak villámkarriert, egy döbbenetesen mély érzéssel és felelősségtudattal megáldott művész innen nézve szinte ismeretlenül, remeteként sugározza felénk létünk esszen­ciáját. Úgy, ahogy mi, akik itt, benne élünk, már egyre kevésbé értjük: a magyar kultúra megrendítő erejével.
A kövek lelkét nem lehet megfejteni egy jópofa posztban: el kell hozzájuk zarándokolni, s ha türelmesen figyelünk, talán megsúgnak nekünk valamit a titkaikból.
A szívem egy darabja – nem, hagyjuk a pátoszt: a lábnyomom ott maradt Vereckén.

(magyarnemzet.hu)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 435
szavazógép
2019-06-15: Magazin - :

Ünnepi Könyvhét Budapesten

Simon Márton költő ünnepi beszédével megnyílt a 90. Ünnepi Könyvhét és 18. Gyermekkönyvnapok csütörtök délután Budapesten a Duna-korzón. „Magyar írónak lenni már megint nagyon erkölcsi kérdés lett. Ami elegáns volt, és kétségbeejtő. Ha színházak, kórházak, iskolák kerültek szóba, elhallgattunk. Ha valaki felhozta Esterházy mondatát, »félek, hogy elhatalmasodik rajtunk a legyintés«, már csak legyintettünk” – tette hozzá. Simon Márton szerint mindeközben ma a jó irodalom presztízse megingathatatlannak tűnik, tízezrek olvasnak verseket, persze főleg online.
2019-06-15: Élő múlt - :

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 13.

Következő évben tényleg befejezik a templom fedését. „Ez év tavasszal elkészült a csíkpálfalvi templom tornyának befedése. Három mesterember dolgozott rajta: Daradics, Gecző és Berkeczy. Ez utóbbi templomépület-bádogos volt – a munkálatokat ő irányította. Fekete vasárnapon helyeztük fel a toronyra a megáldott keresztet. Gaál Tamás főesperes végezte a kereszt megáldását, utána a feldíszített keresztet elhelyezték… Megható volt, amikor a feldíszített kereszt elfoglalta a helyét.”