Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 14.

2019. június 22., szombat, Élő múlt

Megy nagyapám a Szék úton. Megy az öreg közepén a nyílegyenes csíki sugárútnak, a főgimnáziumtól a csíksomlyói kegytemplomig szédülő útján a sokaságnak, s nem és nem, nem hagyja magát.

  • Péter Alpár ggrafikája
    Péter Alpár ggrafikája

Pedig kétemberes bor – kettő töltse, egy igya – gyötri békétlen lelkét, rokkantaná, sodorná szélére a mennybe vivő útnak, ahol megroggyanva, tartás nélkül is lehet szidni a csendőrt, a zsandárt, a fináncot, a bírót, a prefektust, a királyt, Antoneszkut, s ezt az egész cudar nagyzási mániát, minek Székelyföldön Trianon óta Románia a neve. Megy az öreg a csillagpatkószeggel kivert, a bujdosókat időnként hazahozó úton hazafelé, a csíkpálfalvi cimbalommal kirakott utca felé, kinek közepében rezgő nyárfa hullatja levelét, mert Erdély be vagyon kerítve. Megy az öreg haza a törvénytevő, hazudozó városból, két korsó bort cipel, a sírást és kacagást, jobb válláról a bal vállára, bal válláról a jobb vállára hullanak hollókárogásai a szégyennek, melyet elviselni csakis így, a két lator: két korsó borok között lehet. Megy az öreg a Szék út közepén a megalázottak dühével, a hatalmat tyúkkal, libával, kappannal kiengesztelő kisember gyalázatos kiszikkasztottságával, viszi a tehetetlenség valami ködlő, zűrzavaros, kavargó óperenciás tenger felé, ahol ölni volna jó…

– De azétt es, Isten, áldd meg a magyart! – kiáltja, ordítja bele az őszi szürkületbe, az elnéptelenítő lombhullásba, ahonnan kétszer visszhangzik vissza, de azért is, de azért is, Isten, áldd meg a magyart.

Megy az öreg, feje fölött a felhőket is rongyossá tépte a balsors, lám, milyen sötétre, hószagúra borult az üdő. Alóla emelt fővel kimenni, hazamenni a csöppnyi kicsi asszony, Mária csillámos szemei elé csupán a kacagás váltott lovain lehet, kikre menetiránynak háttal ül az ember, hogy a nyomában vizslató hivatal szamárfülekkel való felékesítését a legfenségesebb kárörömmel szemlélhesse: hehehe, hahaha, a királyotokról szóló himnusznak, a zecse májnak a belém verése csak nem sikerüle, miként a miénknek a kiűzése, kifüstölése sem. Az országot elvehettétek, de a lelkemet nem. Ha bőséggel nem is, de jókedvvel megáldott vagyok, éppeg most készülök két korsó borral megbűnhődni a múltat, de legfőképpen a jövendőt…

Megy hazafelé az öreg székely a városból, ahová közrend-felháborításért vezettetett elő, mert nem a hivatalos himnuszt énekelte, hanem a sajátját, a vigyázzállásost. Viszi a két korsó bort, felgyújtani szomorúságát a „csakazértis Istenálddmegamagyarnak”, és egyre öregebb lesz. Öreg lesz az este is, mire az ódon kegytemplom fala alá ér. Megkondul a harang. Hirtelen, egyből, messzehangzóan borong az esti harangszó, mintha a kötélbe kapaszkodó vén szerzetes lelke szállna az égbe. A két lator, a cserbenhagyást felsőfokon mívelő komatárs, a korsók között az öreg a toronyból ménkőként ledobbanó éteri rögbe botlik, s arcra esik… Így sem rossz. De azért mégiscsak jobb lesz, négykézlábon bár, kisodródni csöndben az utánunk dübörgő út közepéről legalább az árokpartig. Ül a himnuszért megbírságolt öreg székely a zúzott kőhalom tetején, lelkében mint tigris és szelíd őz, béke és borzadály időz, nézi, nézi az ingó tornyokat, csóválja a fejét, nem hiszi, nem érti, hogy véle ilyenek meg hogyan történtenek.

– A szentségit a barátjának, úgy harangoz, hogy nem látom az utat… – motyogja, kiáltja a torony felé, emígyen lelvén meg az egyetlen lehetséges, tündéri magyarázatot válságos helyzetére; mámoros, álomi, metafizikai derűvel oldva békévé a hétköznapi, útszéli, piszkos valót, melynek ilyen ordénáréan elkátyúsodtak útjai. Mert ezzel vagyon a vita. Az úttal! – Én tudom, hogy honnan jön, hogy hozott idáig, s azt is tudom, hogy hová visz. Haza. Haza Csíkpálfalvára. Hát akkor minek aggatnak búskomor gyászhuszárok új himnuszokat a szánkra, hogy ki tudja, merre, merre…? Nekem elég az egyetlenegy. Az, amelyik megáld. Az egy nehezebben vész el, mint a kettő. Lám, az egyik korsó is eltöre, mert Buridán szamaraként azon tusakodám, hogy melyikkel kezdjem a megbűnhődést; bizonyos, hogy az asszony is jobban fog örvendeni az egynek, mint a kettőnek… Jól megvolnánk mi itten, úgy is, mint székelyek, úgy is, mint boromisszák, kötényét teríti elénk a csodatevő kicsi Mária, midőn megesettjeivé leszünk az elsötétlő útnak. De mi lesz, Uram, az utánunk jövőkkel, mi lesz az onokákkal, ha nem lesz velük az ének, a megváltó, egyetlen ima, ha lelküket senkiföldjévé perzselik majdan a jöttment himnuszok? Ki nyújt feléjük védő kart, Uram?

Megy az unoka a Szék úton, viszi hazafelé a halottak napi havazást, mint egy kialudt viaszgyertyát. Nincsen se bora, se éneke. Csupán a harangok zúgnak, összezúgnak a csíksomlyói nagyharanggal, liberát, requiscat in pacét, siratókat bonganak. Megy az unoka emberöltő teltén a nagyapa nyomán a csíksomlyói úton, kiégett lelkében riadalom, gyűlölet és félelem.

Ama régi, primitív dühöket csak azért is szító hatalom helyére rafináltabb, civilbe öltöztetett, de ugyanolyan színű és célzatú gyarmatosítók ülnek. Az unokát nem verték meg, nem kísérték megkötözve hivatal elé, nem bírságolták meg, csupán sűrű kihallgatásokra idézték, csupán nyilatkozatokat írattak vele hajnalokig, csupán lehallgatták a telefonját, csupán felbontották a leveleit, csupán elkobozták a könyveit, csupán számon kérték külhoni barátait, csupán felrótták neki, hogy miért nem ír verseket a kondukátor dicsőségére, hogy miért nem tapsol, hogy miért nem vonul fel, hogy miért nem akkor ünnepelt, hogy szilveszterkor lakásán miért ütött kétszer éjfélt az óra, miért káromkodott, ha felzengtek a világot a Dnyesztertől a Tiszáig egy akolba terelő himnuszok…

Megy az unoka hazafelé, és számol. Eddigi, porszemnyi életében országának négy himnuszát próbálta belésulykolni a soros hatalom. Először volt a királyos, aztán jött, együtt a nagy szovjetével a kommunistás, az áldunk, büszke Románia, majd következett a színvakos, amelyik csupán három színt ismer el a színskáláról, melynek nájmódi szövegét a világ legnagyobb susztere írta, végül itt van a legutóbbi, mely ébredésre szólítja a nemzetállam többségi fiait. Végeredményben mindegyik kizárta őt. Ez tehát négy. A szovjettel annyi, mint öt. Ötven év alatt egy kicsit sok, kontinensnek is elég lenne.

Én is tudok még kettőt – szól közbe az egyik dédunoka. Melyiket? Hát a két székely himnuszt… Mert abból is kettő vagyon. Az egyik a régi, ó, én édes Jóistenem, a másik pedig ki tudja, merre, merre visz, amelyet minden vendéglőben, lagzin, bulin, bálon eldanolnak. Az unoka épp az este hallotta, az egyik resztorant illemhelyén danászta egy megmátyusodott atyafi, csak úgy, pisilés közben, hogy aszongya, hogy aszongya, maroknyii székeeej porliiik mintaaaa… Aztán lehányta magát…

Megy az unoka a Szék úton, himnuszszámlálásban már a hétnél tart, amikor bejön a nyolcadik is, az újabban énekelt csángó himnusz. Kilencediknek épp az egyet, számára a legszebbet, legszentebbet szeretné előszámlálni, amelyet ötven, hetven év alatt a locsogó felszínen sikerült kitörölni a többi nyolcak által, de töredékesen a hallgatag mélyben mégis megmaradt. Miként a szökőár, sóhajtott fel a pünkösdi nyírfaágas sokaság ajkán a legutóbbi csíksomlyói búcsún is. Ekkor jutott eszébe az unokának a nagyapa. Nincsen kilenc, nincsen hét, nincsen öt, nincsen négy! Kettő sincs! Még úgy sem lehet, ahogy az egyik székely faluban az ötvenes évek táján, valamilyen hivatalos ünnep végén az ügyeskedő elöljáró próbálta a kecskét is jóllakatni, emígyen szólítva fel a tisztelt publikumot himnusz­éneklésre: – Hát akkor énekeljük el a román Istenálddmegamagyart…


*
Október van. Reggel hóharmat. Délelőtt ökörnyálfátyolos félhomály.

Délben pazarló napsütés.

Csíkban ilyenkor hull el végképp a virág, iramlik elmúlás felé az élet.

Hirtelen vált színt a táj, mintha nem evilági elmeháborodott játszana, valami eszeveszett, perverz orgiában kavarognak a dombok, a hegyek, az egek elmúlt tündérkertet sóvárgó színei. Ahány órája, perce, szaka van a napnak, annyi ámulat, annyi mellbevágó árnyalat. Bele lehet őszülni ezekbe a pánikszerű metamorfózisokba. Menekülni kellene a gólyák, a fecskék, az énekesmadarak után, hogy teljessé váljon az árulás és a gyávaság.

A pálfalvi temetőből tökéletes a rálátás Csíksomlyóra, amely már-már giccsesen gyönyörű. A kegytemplom két tornya mögött a szent hegy két kúpja, a Kis- és a Nagysomlyó a legpompázatosabban mutatja föl ennek a dühöngő, makrancos ősznek a színeváltozásait. Mintha fejszével metszették volna, olyan vaskosak, olyan egyszeriek, már-már gorombák ennek a csíki évszaknak az arcai. A bükkösök bölényvörös foltjai ámulatnyi idő alatt szederjesednek a lilák százféle árnyalataiba, miközben a nyírfák Habsburg-sárga foltjai mélán iramlanak a narancsos okkeron át a pasztellbarna mélabúba. A fenyvesek ilyenkor játsszák el végképp tavaszi örökzöldjeiket.

Azt mondják: ez az évszak már nem az ifjúságról szól.

Október van. Ezt édesanyám mondja, s neki nem lehet, nem tudok nemet mondani.

Ki kell menni a temetőkbe, és rendbe tenni a sírokat.


*
Jaj, csak az édesapám sírját ne kellene felásni! Szólj már rám, jajdulj föl! Édesapám!

Csak ne kellene a mellkasára, oldalbordáira taposni. Csak ne kellene az ásót beledöfni, taposni valahol a sípcsontjai környékén a fekete földben. Csak ne kellene kapával szétmorzsolni a sivár, kérges, össze­töpörödött földet valahol az ágyéka tájékán. Csak ne kellene csákánnyal odasújtani a koponyájából kinőtt csillagfürtbokrok tövére. Csak ne kellene porhanyóssá rüszülni, vasgereblyével végighorzsolni a hátgerince fölötti földet.

Csak ne kellene rátaposni… Rá sem szabadna lépni arra a két négyzetméternyi földdarabra. Még lábujjhegyen sem. Madárrá kéne válni, a sír fölött lebegve, valahogyan morzsánként hordani oda a földet, virágot, fenyőágat. Még a tenyerünkre rátámaszkodva, nekitérdelve, körbekerülve, oldalai felől utászásóval piszkálva sem szabadna hozzáérni, vagy a plántáló fával beleszúrni, mintha szívbe… Tudom, az őszi árvácskáknak így kell fészket keríteni, hogy aztán az egészre valahonnan a kenderáztató tavak környékéről a legfeketébb földet hordhassuk rá, ránctalanra simíthassuk önpusztítás árán is ezt a hazányi földdarabot – homlokom a travertin kereszt hűvösére hajtom, mert remeg a kezem a szerszámok nyelén, reszket a lábam is, amikor az ásóra lépek…

De hát anyám kérte. Hát ások, csorog rólam hideg veríték, hátamon lucsok az ing, kiüt rajta a só, jön, hogy bedobjam a szerszámokat a temetőszéli csipkebokrokba, hátha ijesztő lángokra lobbannának, Isten pofonjait küldve felém, jó ürügyet a menekülésre. Mert amikor szülője sírján ássa a földet a fiú, apagyilkosnak érzi magát, minden ásónyomán felszisszennek föld alól a halottai.

(A dokumentumregény-részlet vége)

Hozzászólások
Szavazás
Önk kire szavaz az elnökválasztás második fordulójában?








eredmények
szavazatok száma 571
szavazógép
2019-06-22: Kármentő - Kuti János:

Bizalmas bizalmatlanság

Az európai parlamenti választások (május 26.) előtt az ellenzék és Iohannis azzal buzdította (és hülyítette) a népet, hogy ha rájuk szavaznak és ők nyernek, akkor másnaptól  megváltozik a világ Romániában és Románia sorsa a világban.
2019-06-22: Élő múlt - :

Mandics György: Kutatni vagy idézgetni?

Egy ÖTVÖS néven írogató szerző a Lugas 2019. március 23. számában  újra felfedezi a spanyolviaszt. Nagy újdonságként teszi közhírré, hogy az MTA Csalások, csúsztatások, csalafintaságok a tudományban címmel tartott egy konferenciát, amelyen leleplezik, hogy a „székelyek még a kutatókat is megtévesztették a trükkös csalásokkal”.