Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A Kossuth-díjas író dokumentumregényéből Déva várak / 1.Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 15.

2019. június 29., szombat, Élő múlt

Nem tudom, honnan jöttem haza. Azzal fogadtak, hogy meghalt Dávid Juliska, s el is temették. Temetésén annyi román pap volt, amennyit soha nem látott a falu. Dávid Juliska a legközelebbi szomszédunknak, Dávid Pista bácsinak és Márika néninek volt az egy szem gyermeke, gyermekkorunkban ő volt a nagylány. Végtelenül szerény, istenfélő, jóságos, szép kicsi fehérnép. Apám leghűségesebb segédje, Petres Árpi bácsi vette feleségül, akiről tudni kell, hogy maga volt a székely ezermester típusa. Síremléktől rakott ajtóig mindent elkészített, ha megrendelték. Egyformán értett a kőműves- és ácsmunkához, de az asztalos- és kovácsmesterséghez is. Megbízható szakember volt.

  • Péter Alpár grafikája
    Péter Alpár grafikája

Néha-néha viszont nagy duhaj. Ha pohárhoz nyúlt, nem tudott leállni. Utána hetekig, hónapokig szilencium. A pálfalvi kocsmában pedig időközönként, nem tudom magyarázatát adni, mintha valami passzát, valami délszaki főn, sirokkó vagy monszunos idő tört volna a tájra, dugig telt az ivó, elszabadult a pokol. Cefetül ittak, verték az asztalokat, énekeltek, ahogy a torkukon kifért, veszekedtek is, bár egy-két lájbitépésen kívül komolyabb tettlegességre soha nem került sor. Petres Árpi bácsit előbb-utóbb elkezdte gyötörni a székely-magyarsága, ami az irredenta nóták éneklésével kezdődött, és a székely, illetve a magyar himnusz éneklésével, a „csakazértis az Istenálddmegamagyart”-ban csúcsosodott ki. Hiába próbálták csendesíteni, hiába könyörgött néki Görbe, a milicista, hogy Árpi bácsi, ne, megint elviszik, megint megbüntetik, nem lehetett lecsendesíteni, vigyázzba állította az egész kocsmát. Borzalmasak lehettek a másnapjai. Nem volt elég a macskajaj, de legtöbbször utána jött Szeredából a milicek terepjárója. Pénzbüntetést szabtak ki rá, de örvendhetett, ha ennyivel megúszta, mert jó néhányszor el is döngették. Megint megverette a seggit a szájával – mondták a faluban. Rettegett a család, amikor hírt kaptak, hogy a kocsmában ragadt. Szegény Juliska, mint a nyárfalevél, remegett, amikor a kocsma felé sompolyodva valakiket próbált megkérni, hogy valahogy szereljék haza az urát. Ha az csak úgy, egyszerűen ment volna!

Egyetlen szem lányuk, Terézke is rettegett ilyenkor, mert az öreg elködösült, tántorgó elmével nyulat bokrostul próbált rendet és magyar világot teremteni ott, ahol tulajdonképpen mindig is rend volt. Az egy szem leány az 1990-es fordulat után talán ezért indult útnak, a lehető legmesszebre repült a családi fészektől. Biztosan betelt a pohár az apja duhajkodásai miatt, torkáig gyűlt a „csakazértis Istenálddmeg…” Bukarestben beállt egy román katolikus apácarendbe. Árpi bácsi legnagyobb keserűségére. Amikor aztán kezdett hazajárni Terézke, kocsival, szerzetes nővérként, apácaruhába öltözve, a kemény, egy tömbből faragott férfi már szólni, káromkodni sem mert, nyelte, nyelte a galuskát. Egy síremléket faragott, amikor rátört a szívroham. Sírva temette a falu, s a temetés végén elénkelték a magyar himnuszt.

Terézkét nagyon megbecsülheti a bukaresti katolikus klérus, ha édesanyja, Juliska temetésére tucatnyi pap kísérte el. Ott asszisztáltak a sír körül. Árpi forog a sírjában – mondták többen is a temetés után.


Egy alkalommal rákérdeztem Árpi bácsira, a pálfalvi templomépítés történetére kerestem választ: a kicsi magyar világban, amikor a falu nekilátott új templomot építeni a leégett kápolna helyébe, miért szeredai vállalkozót fogadtak fel, miért nem édesapámra bízták azt?

– Ejsze azért, mert senki sem lehet próféta a hazájában. De azt hiszem, leginkább amiatt, hogy Imre bácsi már a KALOT-ot építette. Nem várhattak, amíg azt befejezi. Az egy nagy munka volt, gyönyörűség. Legalább annyira fontos, mint a pálfalvi templom. De azért a falut sem felejtette el. Megépítették a szobrot az első világháborús hősök emlékére. A tervet Imre bácsi rajzolta meg, a szobrot magát pedig a somlyói Jézusfaragó, Ferencz István, vagy ahogyan a faluban nevezték, Máriás Pista készítette el. Előre megmintázta agyagból, de olyan hatalmas volt, hogy összeomlott az egész. Errefel Imre bácsi – nem tudom, honnan tanulta – egy olyan vázat készített fából, amely elbírt volna kétszer ekkora betonszobrot is. Aztán erre a vázra rakta fel a Jézusfaragó ember az agyagot. Arról gipsznegatívot vettek, s abba öntötték bele, már fent a helyén, a műkövet. Ceauşescu alatt le akarták rombolni, de nem akadt ember, aki kezet emelt volna az „öreg honvédre”. Ötven éve, hogy áll, a felavatásán mi, leventekatonák álltunk őrséget…


Arcul ütöttek. Többször is. Itt azt mondták, nem vagyok jó magyar. Ott azt mondták, hogy nem is vagyok az. Mert nem tudom, milyen alkalomkor nem tűztem mellemre a kokárdát. Mert nem tudom, milyen eseményen nem lobogtam talpig nemzeti színben. Mert hasonlatosan Szabó Dezső Elsodort falujának megzavarodó főhőséhez, nem ordítottam lépten-nyomon, hogy magyar vagyok, magyar vagyok, magyar vagyok. Mert…

Szégyenemmel (?) hová menekülhettem volna máshová, mint haza, anyámhoz, akár az ártatlanul megfenyített, síró kisgyerek, haza,  szülőfalumba, a szobor elé. A szobor ott állt a kicsi székely falu kicsi főterének közepén. Immár több mint ötven éve. Apám építette. A hármas határt szimbolizáló talapzaton, a két kereszt között egy komor, szomorú arcú, öreg honvéd kétméteres, műkőbe öntött szobra áll. A csíksomlyói Jézusfaragó ember, öreg druszám, nevezett Ferencz István mintázta, apám segítette. A honvédről nem lehet tudni, hogy vigyázzban áll-e, vagy éppen pihenőt vezényeltek neki, mert bokáig takarja a mundér, amelyet valahol a nagy orosz télben viselt. Csupán a szuronyos puskáról mondhatjuk bizonyossággal, hogy most már örökre belefagyott marokra szorított két kezébe. Ez az egyetlen fegyver a falunkban. Egy nagy fegyverkeresési kampány során – mert Székelyföldön időről időre a román hatalom elkezdi keresni a fegyvereket – egy mókás kedvű magyar milicista jóvoltából, akit állandóan letoltak a felettesei, mert nem tanúsított elegendő buzgóságot a fegyverkutatás terén, a szobortól akarták elvenni a falu egyetlen fegyverét. Nagyot röhögött mindenki az eseten. A felettes is, s a falu egyetlen milicistája is, aki heccből riadóztatta az elvtársakat. Most öt rendőr van a falunkban. Mind románok. Ők sem tudják, talán nem is akarják elvenni azt a fegyvert. De el akarta venni a falutól az egész szobrot a diktatúra utolsó éveiben a román hatalom. Ma is őrzöm azt a lepedőnyi listát, amely a lebontásra ítélt székelyföldi műemlékekről készült. Ott szerepelt a megsemmisítendők között szülőfalum szobra is. A listát egyfelől egy renegát megyei párttitkárnő írta alá, másfelől pedig az a román nemzetiségű kultúrcsinovnyik, aki az 1989. decemberi fordulat után először jelentette fel a székelyeket mint irredentákat, sovinisztákat, szeparatistákat, aki aztán parlamenti képviselő lett, s elindította a szégyenletes Har–Kov Jelentést. Hál’ istennek azonban a szobor megúszta a lebontást, a jelentést. Ki tudja, még mily veszély leselkedik rá, de edzettnek tűnik, megedzették a villámok, az ítéletidők. A mögötte levő tízméteres árbócrúd a felszentelés pillanatát kivéve sosem lobogtatott zászlót, faluvédő villámhárítóként szolgált mindig is. Egyik alkalommal épp kisöcsémet mentette meg. Játszótársaival a tízórait majszolták a szobor lépcsőjén, amikor lecsapott az istenítélet. A gyümölcsízes kenyerek maradtak, a gyerekek röpültek. De a villámhárító zászlórúd jóvoltából ma is élnek. Magyarok. Most mondjam azt, hogy a háromszínű lobogó így, kitűzés nélkül, a hiányával is lehetett s lehet takarónk és ápolónk, lelkünknek, testünknek gyámola?

De ez a szobor ennél is több. A talapzaton ott volt az első világháborúban elesett hősi halottak névsora. Szám szerint 31-en voltak. Most már ott van a felújítás, magasabbra emelés után a második világháborúban elholtaké is. Ők 21-en voltak. Mindannyian magyarok. Csak az biztos, hogy ezek az emberek magyar hadseregben, magyar hazáért, magyarokként pusztultak el Európa harcterein. Még a Bukarestben megesett szolgálólány fia, Kopacz Mircsea is magyarként halt meg. És úgy haltak meg a Bírók, a Csiszerek, a Dombik, a Ferenczek, a Gálok valamennyien, mind az 52-en a kétszáz házas kicsi faluból. A két márványtábla között pedig Vörösmarty Szózatának utolsó négy sorával vallják meg helyüket a világban, nemzetünkben a település lakói.

Az eddig leírtaknak látszólag nem sok közük van az én arculütésemhez, csupán körülírják a sebet, helyszínrajzát adják az én kokárdámnak. A honvédszobor alatti főtalapzaton a székely jelképek, a nap, a hold s a csillagok között bárányfelhőnyi folt látható, mint egyre hatalmasodó, üszkösödő seb, szinte lüktetve, képzeletet lángra gyújtóan kanyarognak fájó szélei. E folt helyén eredetileg egy piros-fehér-zöld alapozású graffito volt az ezeréves Magyarországról. Az írás, amelyet eredetileg erre az ellendomborműre terveztek – Így volt, így lesz! –, már az építésekor elmaradt, hisz bármennyire is reménykedtek lelkük mélyén a szobor állítói, sejtették, tudták már, hogy így volt ugyan, de így nem lesz már soha. A nemzeti színű graffito fölött eltelt a négy év, és jött a felszabadulás, vagy ahogy nálunkfelé mondják, a második román világ. A szobor maradt, de a graffitót el kellett tüntetni. Levakolták. Szinte hiába. Mert a vakolat pergett, pattogott, évente lemállott, újból előtűnt, bár egyre megkopottabban, a piros-fehér-zöld. Vagy mert gyenge volt a cement, de valószínűleg leginkább azért, mert a levakolás előtti éjszakán zsírral kenték be a falu legényei. Ezért kellett szinte évente újravakolni. E művelet által egyre nagyobb lett, egyre hatalmasabbá vált a folt, ez a szürke penész színű országos sebhely. Be-beszakadozik, mint a tengerpart, s mind hatalmasabb fájdalom lépi túl határait…

Most már nem hull le, szilárdan áll a vakolat. Szinte alig látszik nagy sebünk. De én tudom, de mi tudjuk, hogy alatta ott ragyog bíborló színe a kiontott vérnek, tisztasága a végtelen hómezőknek s reménysége a tavaszi rétnek. Ott van mélyen a cementhabarcs alatt az én kokárdám. Ezt viseljük, mint a gégerákban operáltak a mikrofonnal eltakart nyílt sebet. Ne kérje hát senki tőlem számon magyarságomat. A kokárdást, a fellobogózottat se. Nekünk itt, Székelyföldön számtalanszor gyúrták le szimbólumainkat a torkunkon. Legutóbb épp alulírottnak mesélték Csíkszentdomokoson, miképp etették meg áldozataikkal a piros-fehér-zöld zászlót 1944 őszén a Maniu-gárdisták. De szinte minden székely faluban mesélnek hasonló történeteket. És meg kellett enni, miként Ábelnek a sast a Hargitán. Akit egyszer jóllakattak, azt ne akarja másodszor is jóllakatni, tisztelt uram. Nem a kokárdától, nem a zászlólengetéstől lettünk s vagyunk magyarok. Számomra magyarságunk szimbólumai a legbensőbb, legszemélyesebb, legfájóbb titkaimhoz tartoznak. Túlságosan gyakori emlegetésükkel, megnevezésükkel elvész a karizmájuk, oda a varázs. Úgy vagyok én ezekkel a dolgokkal, mint a parancsolattal: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd…”

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 426
szavazógép
2019-06-29: Élő múlt - :

Tulit Ilona: A magyar nyelvű oktatás Kovászna megyében 1.

Azok a nyolcvanas évek
 
Nézőpont függvénye, hogy a Kovászna megyei oktatás sorsának vizsgálatában mit és mekkora súllyal jelenítünk meg. Megtévesztő lehetne akár a törvényesség oldaláról közelíteni, akár az általánosítás (és ezáltal ködösítés) rutinjával, egyik sem számol a hely sajátosságaival. Hasznos lehetne azonban a korabeli történések konkrét adatokra alapozó, pontos számbavétele. Mert vitathatatlan ugyan a pártideológia köntösébe csomagolt erőszak érvényesülése az oktatás minden területén, ám az is, hogy erre még ráerősített a helyi hatalmasságok önkénye, és sajátosan színezte némely tisztségviselőink gyámoltalansága vagy közönye is. A háromszéki magyar nyelvű oktatás válságos évtizedének, a 80-as éveknek – megítélésem szerint – ott a helyük a kollektív emlékezésben: aki átélte, azonosíthatja saját helyét és felelősségét, aki meg nem élte át – az oktatásban bármilyen szinten érintettekre gondolva –, levonhatja a ma is hasznosítható tanulságot.
2019-06-29: Elhalálozás - :

Elhalálozás

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a szeretett férj, jó testvér, jó szomszéd, a benedeki születésű
LÁSZLÓ ANTAL
életének 70. évében türelemmel viselt, súlyos betegség után elhunyt.
Drága halottunk földi maradványait 2019. július 1-jén 15 órakor helyezzük örök nyugalomra a nyárádszentbenedeki református temetőben.
Részvétfogadás a temetés előtt egy órával.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott.
A gyászoló család
1142