Nem véletlenül használom a szociografikus jelzőt: már első novelláskötetének szerkesztője, Egyed Péter fölfigyelt a Lőrincz György-próza eme sajátosságára; mint írja: „Lőrincz György szociografikus hangvételű riportjaival jelentkezett a romániai magyar irodalomban. (...) elbeszélései és novellái csak formájukban térnek el indulása műfajától, világukban nem. A székely falu világa ez, a maga sajátos törvényeivel, megtartó és pusztító erőivel. Ez a falu természetesen nem azonos a régivel; mégis, amint a szerző rámutat – a viselkedési és erkölcsi szabályok, az életfelfogás számos eleme tovább él és alakítja lakóinak életét.”

Jó kérdés, persze, hogy termékenyítően hat-e, vagy inkább zavaró, ha más műfajokat engedünk a szépirodalom közelébe. Nos, ahogy például a debreceni Tar Sándor, szintén szociografikus ízű prózájában, radikálisan és hátborzongatóan újat tudott mondani a „megalázottak és megszomorítottak”, a vendégmunkások, a munkanélküliek vagy éppen az alkoholisták világáról, úgy – véleményem szerint – a népi irodalom egyenes ági leszármazottjának tekinthető Lőrincz György is hiteles és érvényes prózát tudott írni a székelységről. Meg amúgy is: hogy ki milyen fából és milyen technikával farag, az legyen a fafaragó szuverén döntése. Lőrincz György A mesterember című novellájában Vasas András, a kontár fafaragó „félszáraz” fából is hajlandó kifaragni a kaput, a valódi mester, Bordás István viszont hetekig járja a Falu-cserjét, hogy szálegyenes, igazi „bélfát” válasszon a kapujához. Igaz, amikor a gyönyörű kaput az „urak” el akarják vinni abból a közösségből, ahová és akinek Bordás István a kaput faragta, a mesterember maga dönti ki és vagdalja felismerhetetlenre saját munkáját.

Őszintén remélem, hogy a Székely Könyvtár sorozat az a „közösség”, ahová Lőrincz György ezt a tizennyolc történetet eredetileg is szánta.

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ