Nem lehet pontosan átérezni és felfogni az 1989-es közép- és kelet-európai rendszerváltások jelentőségét, valamint az azóta eltelt időszak okozta érzelmi válságokat a kommunista rezsim, a második világháborút követően a térségre rányomott szovjet béklyó, a borzalmak és nem utolsósorban a kitörési kísérletek ismerete nélkül – egyebek mellett erre világítottak rá a Volt Politikai Foglyok Kovászna megyei szervezete által múlt pénteken a rendszerváltás témájában szervezett konferencia előadói. Legalább ennyire jelentős következtetés, hogy harminc évvel az egypártrendszerek, diktatúrák felszámolása után még mindig a csalódottság érzése kíséri az egész folyamatot.
Malenykij robot és a sztálinista tömlöcök
A maguk nemében egyedülálló és hiánypótló intézményeket bemutató előadással érkezett Balahó Zoltán, a budapesti Nemzeti Múzeum muzeológusa, történész, valamint Ioana Boca bukaresti történész, a máramarosszigeti börtönmúzeum igazgatója, a Bukarestben működő, a kommunizmust kutató nemzetközi intézet kutatója. Előbbi a magyar kormány által 2015-ben meghirdetett Gulag-emlékév nyomán született ferencvárosi Malenykij Robot Emlékhely létrejöttének, 2017 novemberétől való működésének történetét osztotta meg a hallgatósággal, utóbbi pedig az 1962-ig üzemelő, főképp politikai foglyok számára fenntartott máramarosi börtön épületében a kommunizmus áldozatai és az ellenállás emlékét őrző, negyedszázados fennállását megérő múzeumba kalauzolta a jelenlévőket.
Balahó Zoltán többedmagával a nemzeti múzeumnak az emlékhely részét képező állandó kiállítása létrejöttében vállalt oroszlánrészt. Az eredeti elképzelés szerint a meghosszabbított Gulag-év záróeseménye lett volna egy központi emlékhely felavatása. Az erre kiírt pályázatra készült Párkányi Raab Sándor szobrászművész alkotása, mely most a kiállításnak otthont adó, a ferencvárosi rendezőpályaudvar közelében lévő vasbeton bunkerbe „beépítve” látható (egy korabeli tehervagon, melynek oldalain domborműszerűen megjelenített emberalakok a kocsi végéből szinte kihullva válnak áldozattá).
A Malenykij Robot emlékmű
Az épület elhanyagoltsága, szerkezete is sok fejtörést okozott a kiállítás kialakítóinak, de segítséget nyújtott a kiállítás nevének megtalálásában (a Pokol bugyrai... Malenykij Robot – Kényszermunka a Szovjetunióban), Balahó Zoltán megfogalmazása szerint a helyiségek „bugyor” jellege folytán. A tárlatot hét „bugyorban”, ugyanennyi témakör szerint alakították ki. Az első a bel- és külpolitikai helyzetet mutatja be 1945 Magyarországán, a második a polgári kényszermunkások deportálásának történetét, a harmadik az etnikai és politikai deportálásokat, a negyedik a szovjet munkatáborok világába nyújt betekintést, az ötödik az áldozatoknak állít emléket, a hatodik a hazatérést dokumentálja, míg az utolsó az emlékezetnek lett szentelve (főképp a foglyok visszaemlékezéseire alapozva).
Hivatalosan 1997-ben nyitotta meg kapuit, de létrejöttének története 1993-ig nyúlik vissza, amikor Ana Blandiana és Romulus Rusan javaslatot tettek egy, a kommunizmus áldozatainak emlékét ápoló intézmény létrehozására valamelyik romániai, sztálinista modellre épülő egykori börtönben – ismertette az intézmény kezdeteit Ioana Boca. Az intézménynek két összetevője van – maga az emlékhely, valamint a bukaresti kutatóközpont.
A máramaroszigeti emlékhely része a város közelében lévő szegények temetője, ahová az egykori foglyokat temették, és ahol emlékmű is helyet kapott. Ezzel Ioana Boca elmondása szerint nem csak a tömlöcbe vetett és kényszermunkára ítéltek vagy a Szovjetunióba elhurcoltak, de például a kollektivizálás ellen fellázadt parasztság és a kommunistaellenes partizánharc áldozatai előtt is tisztelegnek.
A máramarosszigeti múzeum
Az elmúlt 26 évben sok, az egykori elítéltek által felajánlott tárgyat sikerült összegyűjteniük és kiállítaniuk, több mint hatezer arcképet a meghurcoltakról, és rendelkeznek több mint hatezerötszáz órányi, a túlélőkkel készült hangfelvétellel is. A kutatócsoport több kiadványt is jegyez, illetve oktatási tevékenységet is folytatnak.
Rendszerváltás a „legvidámabb barakkban”
Nehéz feladatra vállalkozott Haas Péter közgazdász, a Nagy Imre Társaság alelnöke. „Visszatekintve azt mondhatom, Nagy Imrének is köszönhetem, hogy ma élek” – fogalmazott felvezetőjében, utalva arra, hogy 1951-ben szüleivel a Békés megyei Kamutpusztára telepítették ki, ahonnan 1953-ban a Nagy Imre-kormány rendelete alapján szabadult.
Haas Péter úgy véli, a nagy társadalmi változásoknak szellemi, gazdasági és kulturális területen is hosszú előzményei vannak, de politikai szempontból gyakran egy eseményhez köthetők. A magyarországi rendszerváltás folyamatában ez a nap 1989. június 16. volt.
Mély merítéssel indította előadását, a közép-kelet európai rendszerváltási hullám kiváltó okait taglalva: a nemzetközi helyzet változása, az úgynevezett szocializmus versenyképességének és életképességének elvesztése, valamint a kommunista rendszerrel szembeni ellenzéki fellépés.
Utóbbi jelenség Magyarországon az 1980-as évek második felében ütötte fel a fejét rendszerellenes eszméket terjesztő szamizdat kiadványok, a rendszerkritikus értelmiségiek összejövetelei formájában. Az addigi „viszonylagos hallgatás” okait az előadó az 1956-os forradalom utáni megtorlás emlékében, valamint a Kádár János által – Nagy Imre reformjait gyakorlatilag ellopva – megvalósított konszolidációban látja. Az első jelentős események 1988-hoz köthetők, ebben az évben került sor a nagy tömegtüntetésekre (Bős-Nagymaros, a romániai falurombolás elleni). A változás szükségessége a pártállamot is elérte, leváltják a régi gárdát, engedélyezik az „alternatív szervezeteknek” nevezett új pártok létét, felszámolják az osztrák–magyar határon a drótkerítést, majd átengedik a hazatérni nem akaró NDK-s polgárokat.
Nagy Imre
A felsoroltak ugyanakkor 1956 újraértékelését, valamint Nagy Imre és mártírtársainak rehabilitációját és újratemetését is magukkal hozták. A hosszú folyamat végén 1989. január 16-án a Hősök terén hatalmas tömeg előtt Nagy Imre és öt mártírtársa méltó gyászszertartásban részesülhetett. Haas Péter szerint ez a nap felgyorsította a rendszerváltás folyamatát, aminek zárómomentuma 1991. július 19-e volt, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét.
Noha Magyarországon puskalövés nélkül zajlott le a folyamat, a társadalom nagy részét mostanra a csalódottság jellemzi, egyrészt az érzés miatt, hogy az elitek a fejük felett megegyezve, az ő bevonásuk nélkül döntöttek, másrészt amiatt, hogy az életkörülmények vajmi keveset közelítettek a nyugat-európai államokat jellemzőhöz – vonta le a következtetést Haas Péter.
A serdülő és a forradalom
Nagyjából az oral history műfajába sorolható előadással érkezett a konferenciára Traian Drăgan történész, a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa, aki az 1989. december 16–17-én általa 12 évesen megélteket osztotta meg a hallgatóssággal.
Romániában Temesvár jelentette a diktatúra bukásának első mozzanatát és egyben egy új úton történő elindulást, amit máig meghatároz az úgynevezett átmeneti korszak, melynek egyik fő jellemzője volt a közvélekedés eltorzítása, mérgezése egyebek mellett a temesvári eseményeket illetően – indította előadását Traian Drăgan. Az eredmény: az 1989. decemberi forradalmat máig sokan támadják, a forradalmárokat hiteltelenítették, miközben a volt rendszer kiszolgálói, pártaktivisták, szekusok továbbra is uralják a romániai gazdasági és politikai életet, sokan pedig nem is tudják, mi történt Temesváron az első napokban.
1989 decemberében Temesváron Tőkés László házától indult a népfelkelés
Léteznek pozitív lépések is, egyebek mellett 14 emlékmű és egy magánkezdeményezés nyomán létrejött múzeum őrzi az áldozatok emlékét. Traian Drăgan szerin eljött az ideje, hogy koherens válaszok szülessenek például arra, hogy kik lőttek a forradalom idején, kik voltak az állítólagos terroristák, mi történt a Temes megyei kórházban 16–17-én, illetve hogy szabad város volt-e Temesvár december 20-án, vagy diverzió történt. A súlyos megállapításokat szubjektív kronológia követte, a 12 éves, iskolai kirándulásból december 17-én visszatérő Traian Drăgan emlékei. A Temesvár határában két fekete bőrkabátos férfi által leállított iskolabusz, a találgatások, azoknak a diákoknak a bentlakásban tartása, akik a „forró pontok” környékén laktak, a végül kihallgatással és veréssel végződő második hazatérési kísérlet fegyverropogás közepette, az első halottak látványa, a szabadulás, a szülők ellenállása, majd az első tétova séták a városban a hadsereg átállását követően.
Köszönet a példáért!
„Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!” – e Budapest utcáin 1956 őszén gyakran hallható jelszó köré építette a forradalom romániai párhuzamait és értelmezéseit firtató előadását Benkő Levente történész, újságíró. A kutató egyebek mellett arra igyekezett választ adni, mennyire érvényesültek volna Romániában azok a célkitűzések, melyek a magyar forradalom hátterét is adták: a sztálinista diktatúrával való szakítás, a régi vezetői gárda lecserélése, Nagy Imre visszatérése, az egypártrendszer felszámolása, valamint a szovjet függősséggel való szakítás. Benkő Levente ugyanakkor egy szélesebb nemzetközi képet is nyújtott a Szovjetunió Kommunista Pártja huszadik kongresszusán megfogalmazott reformigények hatásairól.
Meglátása szerint a változás igénye mindenhol megjelent, de az álláspontok eltértek országonként. Erdélyben erre utalnak a sajátos nemzetiségi jogokra vonatkozó kezdeményezések. Benkő Levente szavaiból ugyanakkor a megosztottság is leszűrhető, hiszen míg az egyetemisták, a fiatal munkások, munkástanulók, középiskolai diákok, földművelők, tanárok, lelkészek, teológusok, sőt, katonatisztek körében egyértelmű volt a szimpátia, az értelmiség körében csak adott kör mert szókimondóan, lényegre törően megnyilvánulni, mások óvatosan viszonyultak, egy harmadik kör pedig a teljes elutasítást választotta. Benkő Levente meglátása szerint, noha román részről is elhangzottak támogató megnyilvánulások, ezek általában zárt körben történtek, a nagy nyilvánosság nem szerzett tudomást róluk.
1956 Budapesten
A párt részéről az elutasítás volt jellemző, a gyűléseken elhangzó kritikákat, ellenvéleményeket pedig kikozmetikázták, a sajtó egyenesen kiátkozta a liberális szellemiséget és más kispolgári hallucinációkat. A budapesti eseményekre adott romániai választ is ez a felemásság jellemezte, Benkő Levente szerint noha több szerveződés ismert magyar részről, általánosan, egyértelműen és viszonylag nagy nyilvánosság előtt a temesvári egyetemisták október 30-i gyűlésén tagadták meg nemzeti hovatartozástól függetlenül a forradalom kapcsán terjesztett hazugságokat. A budapesti mottó „romániai változata” „Gheorghiu-Dejt a Dunába, valakit a kormányba” nem valósulhatott meg több tényező miatt: az értelmiségi elit nem akarta vagy nem tudta tárgyalásra rávenni a pártvezetést, emellett tagjait morális válság jellemezte, kevés kivétellel besoroltak a párt mögé, elárulva a forradalom hőseit, Nagy Imrét és a romániai szimpatizánsokat.
Zárásként Benkő Levente fotósorozattal emlékeztetett a romániai megtorlásra, a mintegy tízezer letartóztatottra, a kivégzettekre, hangsúlyozva: a meghurcolások célja a példastatuálás volt, hogy a kintiek féljenek. Köszönjük, hogy ilyen példát kaptunk – fordult a teremben is jelen lévő túlélőkhöz a történész.
Felszabadításnak csúfolt „okupacia”
Bándi Kund történész, szerkesztő, az ’56-os Világszövetség alelnöke, egyike a „pesti srácoknak”, aki tizenkét évesen volt tanúja és elszenvedője a budapesti eseményeknek, kis történelmi parabolával szolgált az 1945–1956 közötti időről, 1956-ról, majd a forradalom utáni korszakról, a népfelkeléshez vezető okokról, a pártállami valóságról, és nem utolsósorban a megtorlásokról, személyes élményeket osztott meg a hallgatósággal.
Előadását orosz nyelven kezdte, a moszkvai Pravda 1945-ben megjelent, Magyarország „felszabadítását” hírül adó írását idézve. Bándi Kund röviden tisztázta: szó sem volt felszabadításról, a lap is az okupacia kifejezést használja.
Az 1956-os eseményekhez vezető útról három állomást ragadott ki, 1951-ből a kudarcos húsjegybevezetést, a takarékossági versenyt, valamint a második békekölcsön jegyzését, amit súlyosbított a Magyarország által a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának fizetendő jóvátétel. A korszak hangulatát érzékeltetendő Bándi Kund a dobtáras géppisztolyos, ÁVH-s népnevelőkről mesélt, akik gyermekként falhoz állítva kérdőre vonták karácsony tájékán, amiért templomban voltak. A forradalmat követő megtorlásról Wittner Mária perének háttere bizonyult a legjobb példának. „Haynau sem gyilkolt meg annyi magyar hőst, mint Kádár elvtárs, a nép atyja” – vonta le a következtetést a történész.
