Szabadság. Érdekes, ahogyan többhetes szünidőnket ezzel a kifejezéssel illetjük. Mintha a szabadságunk csak erre az időre korlátozódna. Kiszabadulunk valahonnan, valamiből, mintha egész évben valamiféle fogságban gyötrődnénk. Lázasan tervezgetünk, és amikor célba érünk, mintha arra az időre kicserélnének. Átalakulunk, megváltozunk. Minél távolabbi helyekre jutunk el, annál inkább. Egy kicsit merészebbekké válunk, nyitottabban ismerkedünk, barátkozunk, képesek vagyunk akár személyes dolgainkról is elcsevegni egy ezeridegennel. Lehet, pont azért. Mert, hacsak nem cserélünk telefonszámot, valószínű, hogy soha többé nem találkozunk.

Úgy forgolódunk a világban, mint valami újszülöttek, akit senki nem ismer, mi sem a többieket, előttünk a kitárulkozó világ, felfedezésre, bekebelezésre vár. Mi meg hátrahagyhatjuk megkövesedett, rutinos énünket, szinte nem is ismerünk magunkra. Jófejekké, lazákká válunk, és nagyon élvezzük ezt az új lényt. Repdesünk ebben a kegyelmi állapotban, az elején nem foglalkozunk az idővel, a vége felé már húzzuk a strigulákat, hogy meddig tart még e boldog szárnyalás. Mert véget ér, és visszazökkenünk a mindennapi „normalitásba”.

Az évnek ez a legvártabb és leghamarabb lepörgő időszaka. Biza. Miért van az, hogy ami kibukkan belőlünk ilyenkor, nagyon mélyen tud rejtőzködni máskor? Mert hát ez is mi vagyunk. Miért nem próbáljuk év közben is előbányászni merészebb, színesebb oldalunkat? Miért kell ehhez a nyár és a messzi tájak?

Persze, az új helyzetek, emberek új dolgokat képesek előhívni, ez is önismerkedés, és izgalmas. Nagyon jó utazni, látni, ismerkedni. De egyszer mindenhonnan visszatérünk, és olyan jó lenne gyakrabban felidézni, hogy milyen is az a bizonyos szabadság, ameluben olyan lazák és jófejek vagyunk, amelyben annyira jól érezzük és szeretjük magunkat. De jó lenne az itthoni hétköznapokban sem megfeledkezni kalandos, derűsebb, bolondosabb, színes önmagunkról.