Az első lépés

A szóban forgó fiatalok életében az volt az első meghatározó lépés, amikor önhibájukon kívül gyermekotthonba kerültek. Közülük egyesek már nagyon kicsi korban, mások később, ők ellenben több árvaházat is megjártak, míg végül Oltszemre helyezték őket.

Kovács Zoltán, az oltszemi speciális iskola egykori aligazgatója, a gyermekvédelmi intézet igazgatója lapunk kérésére megfogalmazta, milyen elvek szerint végezte hivatását négy évtizeden keresztül.

– Oltszemen mindig arra törekedtem, hogy a családi légkörhöz hasonlóan próbáljuk nevelni a gyermekeket, fiatalokat, és ezt kértem a nevelőktől, tanároktól is. Tudtam, a szülőket nem pótolhatjuk százszázalékosan, de próbáljuk meg minél jobban. Egy másik gondom az volt, hogy mi lesz ezekkel a gyermekekkel, amikor Oltszemről el kell menniük, mit lehet tenni azért, hogy ne kerüljenek az utcára. Volt földterületünk, így munkára is tudtuk nevelni őket. Nyolc osztály után szakiskolát végeztek a Kós Károly Szakközépiskolában. Rendszeresen követtük, hogy miként haladnak. Elvégezték az iskolát, és jött a nagy kérdés, hogy ezután mi lesz velük. Ekkor hoztuk létre a Korbán Egyesületet. A svéd támogatóinknak, akik közel harminc éve segítették a gyermekeket és intézetünket, elmagyaráztam, hogy szeretném, ha kialakítanánk valamit a gyermekek feje fölé, és ők segítettek ebben. A bodoki református egyház akkori lelkésze, Dénes Csaba is elfogadta az ötletet, a helyi polgármester is támogatott, így kaptuk meg használatba az egyház egyik épületét.

Az oltszemi gyermekotthon - innen indultak

A kultúrotthonként, később óvodaként működő ingatlan sokáig üresen állt, állaga romlott, a felújítás sokba került. A svédországi Sam Hjälp segélyszervezet több mint százezer euróval járult hozzá a felújításához és bebútorozásához. A Korbán Egyesület huszonöt esztendőre kapta használatba az épületet.

– Sokan azt mondták, hogy ebbe beletörik a bicskánk, mert ezek a gyermekek ilyenek, olyanok. Mondtam, hogy én tökéletesen ismerem őket, tudom, hogyan viselkedtek az iskolában, tartottam a kapcsolatot a Kós Károly Szakközépiskola akkori igazgatójával, Kiss Imrével is. Úgy próbáltunk viszonyulni, mint a szülők. A nagy álom megvalósult, svéd segítséggel elkészült a ház teljesen felújítva, berendezve. A gyermekek otthonra találtak. Utána a nagy feladat a munkahely keresése volt. Elindultam cégekhez, ismerősökhöz, és így sikerült mindeniküknek a képességükhöz mérten munkahelyet biztosítani. Három fiatalt alkalmaztunk az oltszemi intézetben, háromnak a Fenestela cégnél kaptunk állást, egyikük kis korától szerette a virágokat, őt a Dália kertészetben helyeztük el, egyik fiatal egy nagyvállalkozásnál kezdte. Irányítani próbáltuk őket, míg beleszoknak a mindennapi életbe és megállnak a saját lábukon.

Családias hangulatban

Látogatásunkkor hárman voltak otthon a sepsibodoki Korbán-házban. A fiatalok váltásban dolgoznak, ezért ritka, amikor egyszerre mind a hatan ott tartózkodnak. Simon György éjszakai szolgálatból érkezett haza, néhány órányi alvás után ellenben szívesen beszélt életéről. Bölönből származik, tizenkét éves korától nevelkedett Oltszemen a gyermekvédelmi otthonban, a kirándulásokra emlékszik legszívesebben. Nyolc osztály elvégzése után a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában tanult kőműves szakmát, utána rögtön munkába állt a Valkes cégnél, jelenleg az Autoliv dolgozója. Tavaly fejezte be a turisztikai képzést esti tagozaton, munka mellett járt az iskolába, nem volt könnyű, de megérte. „Jó itt a házban, de inkább dolgozok négy váltásban, mert rengeteg tervem van, amihez pénz kell. El szeretném végezni a sofőriskolát, szeretném, ha saját házam és családom lenne” – mondotta.

Gábor Alberttel néhány évvel ezelőtt találkoztam először az oltszemi intézményben, akkor állatgondozóként dolgozott. Elégedett volt, ez most sincs másként. „Brassói születésű vagyok, kilencéves koromtól nevelkedtem Oltszemen. Tizenkét osztályt végeztem asztalos szakon a Kós Károly-iskolában, utána Oltszemen dolgoztam az állatokkal, aztán Bodokra kerültem ebbe a házba. Most Oltszemen kapus vagyok, szabad időmben vállalok kerti munkát, kaszálást a faluban is. Jó itt, és pénzt is tudok gyűjteni, havonta sokat teszek félre, mert nagy terveim vannak.”

Boér Miklós kovásznai születésű, nyolc évig a zabolai otthonban nevelkedett, utána nagyon rövid ideig felváltva, hol egyik, hol másik szülőnél volt, egy évre a kézdivásárhelyi otthonba került, de megbukott két tantárgyból és továbbküldték Oltszemre. Kilencéves korától itt nevelkedett, nyolcadik után a Kós Károly Szakközépiskolában tanult kőművességet, majd Kovács Zoltán sugallatára elvégzett egy kapus tanfolyamot, jelenleg kapus az oltszemi központban. „Az embert sok mindenre ráviszi a kényszer, így nem várom másoktól a segítséget, dolgozom a faluban építkezéseknél, a házban segítjük egymást, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Az az elvem, segíts magadon és az Isten is megsegít. A falu nagy szeretettel fogadott, nem volt eddig gond, és remélem, nem is lesz. Nekem az a tervem, hogy idővel vegyek Szentgyörgyön egy kétszobás lakást és legyen családom. Sokat félrerakok, ezer lejt havonta, remélem meg is tudom valósítani, amit akarok.”

A fiatalok a ház másik három lakójáról is beszámolnak, akik látogatásunk alkalmával nem voltak otthon. Boér Zoltán, Miklós két évvel kisebb öccse a Fenestela cég alkalmazottja, jelenleg Magyarországon vállalt munkát. Csüdör József Oltszemen dolgozik az intézmény konyháján, Constantin Szilárd a Dália kertészet alkalmazottja, keze munkáját a Korbán-ház teraszán, ablakaiban is látni, ő gondozza a virágokat. A fiatalok néha együtt takarítanak, ritkán az asztalhoz is együtt ülnek, de a különböző  munkabeosztás miatt inkább mindenki a saját programja szerint él. A költségek nem magasak, hisz oszlanak a számlák, nincs házbér. Tágas a konyha, szépek a szobák, nagy az udvar – igazi családias a hangulat a Korbán-portán.

Nyolc évvel ezelőtt nyolcan kezdték, közülük hárman tovább tudtak lépni, Simon György az egyetlen lakó, aki később érkezett. Karácsony Dénes Bodokon él, Egyed Róbert Magyarországon dolgozik, Kelemen Zsigmond a Fenestela alkalmazottja, a Korbán-ház első olyan lakója, aki saját lakást vásárolt a munkából szerzett megtakarított pénzéből. Az ő története szinte egyedülálló egy olyan társadalomban, ahol az állami gondozottak sorsát gyakran egy életre megpecsételi a kirekesztés, a sok kudarc, a sikertelenség.

Szinte csoda, de igaz

Kelemen Zsigmond Tulceán született, ő sem tudja, hogy felsőlemhényi szülei hogyan kerültek oda. Kicsi korától gyermekotthonban nevelkedett, román tannyelvű iskolába járt, tizenhat évesen került vissza Háromszékre, amikor olyan rendelet született, hogy minden állami gondozottat helyezzenek vissza abba a megyébe, ahová a szülők valók és gondoskodjanak róluk az illető önkormányzatok. A serdülő fiú nem tudott magyarul, ezért román osztályba került, de a közösségben megtanult magyarul. A hetedik és nyolcadik osztályt Oltszemen végezte a speciális iskolában, majd kőműves szakon tanult a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában.

Kelemen Zsigmond maga sem hiszi, hogy idáig eljutott

– Zoltán bácsi segített, hogy ott maradjunk, amíg valami más adódik. Ott dolgoztunk, segítettünk, megvolt a szállás, az élelem. Nagyon hálásak lehetünk Kovács Zoltánnak, mert ha ő nem lett volna, nagyon sok fiatal az utcára került volna Oltszemről. Még éltek a szüleim és néha haza is vittek vakációban, de nagyon rossz körülmények között laktak. Se villany, se víz, a tető dőlt össze, most is csodálkozom, hogy sikerült idáig eljutnom, saját házban lakom. Jártunk Berlinben a céggel, sokszor mentünk két-két hónapra, termopán ablakokat szereltünk be. Egy hetet itthon voltunk és mentünk vissza. Ez segített, hogy pénzt gyűjtsek, itthon nem sikerült volna. A lakást tavaly tavasszal vettem meg, egy év alatt újítottam fel. Régi parkett volt, ajtókat cseréltem. Sokat költöttem a felújításra is, pedig nagyrészt egyedül csináltam.  A svédek is segítettek, kaptam három fotelt, egy kanapét, egy szekrényt, jártak itt is. Főzök, mosok, takarítok egyedül. Most harmincegy éves vagyok. Ezt mind Zoltán bácsinak köszönhetem, nélküle nem lett volna meg ez a lakás, de még a pénz sem. Azt nevelte belénk, hogy a munkánkért kapott pénzt gyűjtsük, hogy vehessünk lakást, vagy ha nem jut arra, akkor albérletbe költözhessünk, ne kerüljünk az utcára. Azért küszködött, hogy meglegyen a bodoki ház, hogy pénzt takaríthassunk meg. Ő segített munkahelyhez is. Járt itt, nagyon büszke volt, amikor látta. Azt kívánom, hogy a hozzám hasonló sorsú többi fiatal is legyen kitartó, gyűjtse a pénzt, hogy önállóvá tudjon válni. Nem könnyű, mert először vagyok egyedül, követnem kell, hogy minden számlámat időben kifizessem, de boldogulok és örvendek, hogy idáig eljutottam.

Kovács Zoltán úgy érzi, nem volt hiábavaló a sok törődés a gyermekekkel, majd a fiatalok jövőjének az egyengetése. Úgy gondolja, az, hogy kilenc fiatalt az útjára indított, elégtétel minden nehézségért. „Azt gondolom, ha a romániai gyermekvédelemben dolgozók hatalmas tömegéből mindenki legalább egy gyermeket megmentene, akkor nem ott állnánk, ahol most, nem lenne annyi kudarc, nem lennének az előítéletek, mert bizonyítják ezek a gyermekek, hogy nem éppen olyanok, ahogy sokan állítják, hogy lopnak, verekednek, csalnak. Ez igazi elégtétel nekem, sikerült elérni, hogy ne csússzanak el ezek a gyermekek és becsületes emberekké váljanak. Adja Isten, hogy még sokuknak sikerüljön” – mondotta.