Nem vallási elmélkedéssel szeretném untatni az olvasót, de a mondandóhoz szükséges példa jó. Hadd idézzük fel tehát. Jézus követése visszatérő téma a Bibliában. És nem mindig sikeres, jó, pozitív a döntésük a felkérteknek vagy azoknak, akik fejében önként fordul meg e lehetséges tevékenység. Igaz, Jézus is figyelmezteti az útra indulni kívánókat, hogy őt követni nem veszélytelen.
A tulajdonképpeni kérdésem azonban az, hogy többek kezdeti lelkesedését miért nem követte felelős döntés és tett? Lehet, hogy az önazonosság hiányzott belőlük? Mert, ha önmagunkkal, képességeikkel, erőnkkel nem vagyunk tisztában, akkor követni is nehéz valakit. Sok vezető nem lett volna azzá, ami (s itt főleg a diktátorokra gondolok), ha követőik tisztában lettek volna saját kilétükkel, énjükkel, ha egyáltalán legalább egy miértnyi kérdést fel mertek volna tenni. Amíg nem válaszoltuk meg azt a kérdést, hogy ki vagyok én, addig a következő lépésünk is elmaradhat, vagy tétova lehet, s rossz irányba vezethet. „Szép dolog a Krisztus-követés vágya, csodálatos, amikor valaki Istenhez szeretné kötni életét, de ez csak akkor történhet meg, ha ismerem önmagamat, származásomat és képességeimet. E nélkül nem tudok jövőt tervezni. E nélkül nem választhatok magamnak Mestert, akitől tanulhatok. E nélkül nem tudom valakinek a vezetésére bízni az életemet.” Igaz szavak egy egyházi ember tollából.
Mert valóban: életünk során újra és újra meg kell, hogy válaszoljuk a ki vagyok én kérdést, az adott próbatételnek megfelelően. És csak ekkor fogjuk látni lelki fejlődésünket és könnyebben ismerjük fel, hogy milyen következő lépést kér tőlünk az élet. S, ha arra gondolunk, hogy bár a jézusi kihívás elég egyértelmű volt és mégsem születtek rá azonnal és mindig pozitív válaszok, akkor milyen nehéz lehet az életünk során rejtett aknaként megbúvó, sokszor rafinált rókaköntösbe bújtatott, jónak álcázott, de valójában rossz útra térítő szirénénekekre megfelelően reagálni önismeret nélkül?
Gyakran mókuskerék a létünk. Csak rohanunk, küzdünk a határidőkkel, nem lassítanánk semmiért, mert hátha lemaradunk valami rettenetesen fontosról, valami nagy lehetőségről. Türelmünk nincs, ha netán várni kell, úgy érezzük, hogy a világ elrohan mellettünk. Na, és amit akarunk, azt azonnal akarjuk. Bármi is legyen az. Bármi áron. Mikor várakozni kényszerülünk, nem is gondolunk a Fennvalóra. Cselekvésmániásak vagyunk, és úgy érezzük, hogy kegyetlen idő- és energiapazarlás áldozata vagyunk. Pedig lehet, hogy az ő munkája épp akkor teljesedik ki, amikor várakozni „kényszerülünk”. Hisz időt ad átgondolni terveink, tetteink. Ami meg ezután következik, vélhetően sokkal jobb, mint amit mi terveztünk.
Politika szította indulatok ellenünk a szomszédban, őszi választások húsos fazeka körüli tülekedés kis hazánkban. S ha az ember megnézi az uszítók, a „spontán” tüntetők arcát ott, az indulni akarókét itt, rájön, hogy igencsak kevesen használják „Isten várószobáját.”