Közvetlenül mellettem megáll egy autó és sietve kiszáll belőle egy elegáns úriember. Hirtelen eszembe villan a felejthetetlen diktatúra „lekapcsoló” módszere. Nyilván nem erről lehet szó harminc év távolából. Az úr felém tart, ugyancsak sietve. Uram, szeretném megajándékozni Önt – mondja, és hogy meg is csillogtassa az „ajándékot”, valósággal a kocsihoz vonszol, miközben megjegyzi, hogy ő Sándor (?) és szólítsam csak így. Majd nyomban letegez a kb. negyvenes évében járó férfi. Felmutat egy serpenyőt, amely zsír és olaj nélkül süt, ritka svájci termék. Ő ezt nekem adja, biztatja az én hiszékenynek tűnő balekségemet. Persze tudom én tapasztalatból, hogy ez az „ajándék” nem olcsó. Nyomja a kezembe, én adom vissza, és kijelentem: nincs szükségem rá. Ugyan, ne sértsél meg – folytatja tegező hangnemben, mintha legalább is unokaöcsém lenne. Hol laksz? – kérdi és máris tuszkol be a kocsiba, mondván, hogy szívesen hazavisz. Gyengül az ellenállásom, némi tétovázás után beülök a kocsiba.

Kiszállunk, el akarok búcsúzni, a mindeddig családi nevén ismeretlen Sándortól, aki ezúttal egy méretes dobozt emel ki a kocsi csomagtartójából, és már is cipeli utánam a lakásba. Nem felejti el megkérdezni, hogy egyedül lakom-e? Persze, hogy fontos kérdés, hiszen egy, a helyzetet reálisan felmérő feleség elhajtotta volna a kupecet.

A konyhában leteszi a serpenyőt és határozott elutasításomra az edényekkel megrakott nagy dobozt visszateszi a kocsiba. Ám előveszi – mintegy varázslatra – azt a dobozt, amely három kést és egy hámozót tartalmaz szép fehér zománcozással. Majd miután a vásár első, nehezebb felét megoldottnak tekinti, kérdésemre, hogy mindez mibe kerül, azt feleli: ha úgy gondolom, az „úti költségére” adok, amennyit akarok. Hogy „szorult helyzetét” kellőképpen nyomatékosítsa, elmondja: ő olyan ember, aki segíteni szeret a gondokkal küszködőkön. Ezt az egész rakományt elvitte egy szociális intézménynek (mondta hová, de itt nem tartom ildomosnak megírni, mert nyilván hazugság), de ott zárva találta a hivatalt.

Miután többször is igyekeztem az árát megtudni, az „ajándék” áraként egy több száz lejes, számomra igen jelentős összeget jelölt meg. Újra vissza akartam adni az ajándékot, de tovább erősködött és dicsérte az egyébként márkás gyártási jeleket viselő, valóban hasznos konyhai darabokat. Végül a mondott ár felével, de még így is túlfizetve szabadultam meg Sándortól (már ha valóban ez volt a keresztneve), aki kiment az ajtón, míg a pénzt elővettem, de azon mód be is lépett, feltehetően arra kíváncsian, hogy hol tartom...

Utólag eldicsekedve lányomnak a „jó vásárral”, letagadva a fizetett árból, keserűen méláztam el arról, hogy mi a különbség a jó modor és a balekség között. Íme, néha fedik egymást.
 

Puskás Attila