Csütörtök délután négy óra tájt indultam el a szomszédos városba kirándulni. Előtte vásároltam, és a visszajárót betettem a pénztárcámba, azt pedig egy övtáskába („hasi-tasiba”), amit az anyósülés fejtámlájára akasztottam. A város szélén felvettem két stoppost, gondolván, hogy úgyis egyedül vagyok, legyen nekik is jobb napjuk, és amúgy is csak az öt kilométerre lévő faluba utaztak.
Alkalmi utasaim közül a férfi mellém ült be, a nő pedig mögéje. Elbeszélgettünk kicsit, dicsértek, hogy milyen rendes és jóravaló ember vagyok, hogy felvettem őket, és amikor leszálltak, megkérdezték, mennyivel tartoznak. Amennyit gondolnak, feleltem, mivel amúgy is arra volt utam. A nő adott három lejt, megköszönték, és tovább is indultam. Hirtelen eszembe jutott, hogy megnézzem a „hasi-tasit”, és az első lehetőségnél félre is húztam. Elővettem a táskát, és meglepődve láttam, hogy hét lej a pénztárcán kívül van, magából a tárcából pedig húsz lej hiányzik. Így jártam, visszaéltek a jóindulatommal, naiv voltam, és nem tartottam jó helyen a tárcát (most először, de ez mindegy). Na igen, csak tizenhét lej volt a veszteségem, mivel a kedves hölgy adott visszajárót – ez is csak nálunk, Kelet-Európában történhet meg...
Még mielőtt jogosítványt szereztem volna, megfogadtam, hogy amikor tudok, segítek másokon, felveszek stopposokat, mert késtem én is le vonatot, álltam fagyban az útszélen, és tudom, milyen rossz érzés kiszolgáltatottnak lenni, milyen rossz, amikor nem tudsz hazajutni. Tudom azt is, hogy a stoppos milyen véleménnyel van azokról, akik üres autóval elszáguldanak mellette: számos stoppolásom alatt hallottam jó pár frappáns megjegyzést. Kedves stopposok, most már gépkocsivezetőként, egy ilyen negatív tapasztalattal gazdagabban el tudom mondani, hogy nem azért nem veszünk fel senkit (még üres autóval sem), mert „nagyképűek” vagyunk, vagy mert azt sem tudjuk, milyen, ha nem tud hazajutni az ember, hanem azért, mert egy idegen egy rövid út alatt nem lesz a legjobb barátunk. Nem veszünk fel stoppost, mert a legnagyobb jóindulat mellett is kihasználhatják a helyzetet, hallottam már olyant is, hogy a kedves utas nem szándékozott kiszállni a járműből, hanem egy másik, útba nem eső helyre szerette volna vitetni magát. Ahogy senki nem lát szívesen idegent a házában, úgy az autójában sem. Félreértés ne essék, nem az a húsz lej fáj (vagyis kicsit igen, mivel a szüleim nehezen megkeresett pénze volt), hanem az, hogy visszaéltek a jó szándékkal. Ezentúl kétszer meggondolom majd én is, hogy kit veszek fel, és ezt ajánlom másnak is, aki az én esetemből tanulna.
H. Zs., Sepsiszentgyörgy
