Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A Kossuth-díjas író dokumentumregényéből Déva várak / 3.Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 17.

2019. július 13., szombat, Élő múlt

Valamikor az ötvenes évek közepén, december táján édesapám kendermadzaggal átkötött, megsárgult papírgöngyöleget terített ki rajzasztalára. A stencillel sokszorosított, a szokásos levélpapírnál hosszabb méretű lapok némelyikén jól látszott a KALOT pecsétje.

  • A csíksomlyói Kalot-ház
    A csíksomlyói Kalot-ház

Mai szóhasználattal élve, egyfajta propagandaanyag volt az általam „papirusztekervények” névre keresztelt papírgöngyöleg, a falusi színjátszóknak ajánlott egy-egy népszínmű, kóruskotta, különböző ünnepi forgatókönyv mellett egy tízoldalnyit kitevő, összetűzött papírcsomó a zászlóavatási szertartásokra látta el fontos tudnivalókkal, szövegekkel az akkori székely falvak kulturális szervezőit. Az iratcsomóban legelsőként A zászlóavatás keretszertartása olvasható, amely aprólékosan leírja, miként kell a rendezvényt megtartani, ahol a zászlóanya a végén egy rövid beszédet mond, amint írva vagyon. Ebből persze nem lett semmi, de lett Szent Pál-napi színdarab egy másik iratcsomóból.

Az egyfelvonásos színdarabok között Arany János balladáinak színházasított változatai voltak számomra a legszimpatikusabbak, gondolom, apám számára is, hiszen a Rákóczinét választotta bemutatásra méltónak. Ez valószínűleg 1957 telén történt, mert az előadást Szent Pál megtérésének ünnepén, január 25-én kultúrotthon hiányában még az iskola nagyobbik termében, az ácsolt színpadon tartották meg. Apám ezúttal nem mint szereplő, hanem mint rendező volt a búcsús előkészületek kovásza, s én ott bámészkodtam a minden esti próbákon. A nyitó kép ma is elevenen él emlékezetemben. A színpad közepén tábortűz lobog. Körül búsuló kurucok ülnek, és énekelik A nagymajtényi síkon letörött a zászló… című bús magyar nótát. A többire már nem emlékszem pontosan, a szereplők közül csak a vezérlő fejedelmet játszó néhai Gál Bandi és Márton Erzsébet tanító néni, aki Zrínyi Ilonaként szerepelt, maradt meg emlékezetemben. A kulcsjelenet, amelyben Rákóczi az érkező fejedelemasszonyhoz „Ilonám!” felkiáltással odarohant, megölelte és hosszan csókolta, a mi számunkra egy kicsit furcsának tűnt, hiszen ott volt a teremben a tanító néni valóságos ura, Márton Ferenc (NB.: Márton püspök úr unokaöccse) tanító bácsi is. Enyhén szólva az előadásnak ez a képe számunkra egy kicsit kimerítette a paráználkodás bűnét, hiába tudtuk, hogy az egész csak játék, színdarab, megjátszás, hogy az az ölelés s az a csók nem igazi, talán csak valódi, a kis tüske csak ott motoszkált elménkben. Ettől eltekintve az előadás sikere fergeteges volt. Különösen a főpróbát tátott szájjal bámuló gyermeksereg számára. A Rákócziné gyermeki lelkünkben csak megfejelte a Rákóczi hadnagyát, amelyet előtte való nyáron vetített a mozgó mozikaravános szabadtéren, az iskola hátsó udvar felőli falára. A belépti díj emlékezetem szerint egy lej volt, vagy egy tojás. Ugyancsak e tájban látta a falu az Erkelt is, amely számomra nem volt annyira érthető és élvezetes, de a végén, amikor Erkel belecsap a zongorába és elkezdi játszani, én akkor még nem tudtam, mit, akkor a magukkal hozott kicsi székekről, háromlábú fejőszékekről talpra és vigyázzba állt az egész falu. S úgy állt egészen addig, amíg kiíratott a falra, hogy Vége. Ezzel gyermeki lelkünkben el is halt az Erkel, bár így vagy úgy csak megtudtuk, hogy miért vágta magát vigyázzba a falu, ellenben a Rákóczi hadnagya oly mély nyomokat hagyott bennünk, hogy már másnap az erdőn, pásztorkodás közben mi is elkezdtünk kuruc-labancozni. Fakard, fapuskáknak való mogyorófa bőven termett az erdei legelőkön, voltak lovak is, miért ne lettünk volna kurucok, ha már labancnak ott voltak egy völggyel lennebb a csomortániak, akikkel tulajdonképpen a minden vasárnapi csatáinkat hétköznapiasítottuk, állandósítottuk.
Talán a régi határőrségi katonaságra vezethető vissza ez az egész „gyerekjáték”, vagyis csak annyi történt, hogy a két falu gyermekei megpróbálták leutánozni apáiknak a Siculicidiummal hétköznapi rangra kényszerített, mindennapi, gyakori „exercérozásait”.

*

Lám, hová kalandozik el az ember, ha zászlóavatásos megsárgult szövegekre emlékezik. Az idő az egész papírgöngyölegből épp ezt az összetűzött propagandaanyagot őrizte meg. Emberöltővel a hátam mögött már másképp olvasom, mint lelkesült gyermekként. Az a legkevesebb, hogy mámorosan irredenta, dübörgően lelkes, deklamáló, harsány, lehet, hogy az akkori időkben ez volt az elvárás, de enyhén lekezelően viszonyul majdani szereplőihez, résztvevőihez, túl szájbarágós, túl „kávéházi, pesties”. Valahogyan nem tudom elképzelni a zászlóavatás legénybeszédének mondatait egy székelyföldi faluban élő legény szájából, még ha az a hazafiak hazafija volt is; nem tudom lelkéből fakadónak képzelni: „Nézzétek a mi zászlónk aranyos búzakalászát! Aranyos, mert földjeink aranya ragyog rajta. A magyar nap aranya zamatosodik benne. Engedelmesen hajlik rá a keresztre, átfonja szárát, és beszél. Azt mondja a falu népének: magyar legények, magyar gazdák! Milyen közel álltok ti Krisztushoz és a kereszthez! Az életetek fut rajta felfelé. Ha épül a templom, a kőműves a falakat húzza fel, az asztalos a padokat készíti el, az aranyműves a kelyhet csiszolja, de a mi munkánk gyümölcséből, az aranyos búzakalászból testét veszi az Úr!” Emlékeim szerint a mi falvaink legényei ennél sokkal egyszerűbben beszéltek, kevesebb szóból értettek, bár el kell ismernem, hogy ezek az ünnepélyek, rendezvények hatásosak lehettek, hosszabb távra is hatottak, hiszen szülőfalumban valóban épült a templom, bár a búzakalász Csíkban még az én gyermekkoromban sem volt „aranyos”, inkább feketedett az üszöktől, mint zamatosodott a nap aranyától. Nem is igen termesztették, a rozs előtte volt, amit aztán az anyarozs árasztott el.

Tulajdonképpen nem is akartam én felemlegetni ezt az egész zászlóavatásos, szavalókórusos egykori ügyet, ha a győzedelmes szocializmus évei alatt a műfaj nem köszöntött volna keservesen többször is vissza ránk. Különösen a Kárpátok Géniuszának uralkodása alatt teltek meg a kulturális intézmények, színházak, rádió- és tévéműsorok, de még a levegő is ezzel a harsány, művi, elborzasztó műfajjal.

Az udvari költő, Adrian Păunescu Flacăra-s különítményeitől volt hangos az ország, sokszor érezte magát úgy az ember, hogy jobb lenne nem lenni.

Péter Alpár rajza

Tudom, a kettő nem egy tőről, egy okból fakadt. Az előbbi a veszteségek miatt, „túl a torz határokon” dübörög fel, „Amikor a földről gyászos dübörgéssel / Jönnek a meggyilkolt koldus magyar árnyak”, a másik a győztesek oldalán zsákmányolt birtok fölött játssza el a kérlelhetetlent, a legyőzhetetlent, énekeltette velünk, hogy Trei culori cunosc pe lume…, meg a Partidul, Ceauşescu, România felcímű kórusokat… És kirendeltettünk „a nép legszeretettebb vezére”, a főtitkár elvtárs másfél négyzetméteres, színes, „kétfüles” (NB.: előtte „egyfüles” vala, amit pánikszerűen, huszonnégy óra alatt vontak vissza az egész országban) portréjának a vitelére a mezőgazdasági különítmény előtt, az augusztus 23-i díszfelvonuláson, a szarházi vezérigazgató-helyettes parancsára, mert ha Adorján Imre agronómusházas kollégámmal nem visszük, nem huuuurrrázzzzuuunk, akkor másnap már „Ki lesznek rúúúgva!”

Ó, Janus-arcú idő, élet, ki a boldog pillanatok és a keserű órák malomkövei között morzsolod szét legtisztább arcainkat! Felmagasztosít s aztán összeroskaszt, eksz­tázisba kerget, másnap a letargia bugyraiba taszít? „Ikarusz fölemelkedik és leesik. Aztán újra fölemelkedik és újra leesik” (Karácsony Benő). Igen, mindig eljöttek a borzalmas másnapok, vagy ahogyan apám egyszer szomorúan mondta volt 1956 őszén, minden ünnepnek megittuk, megisszuk másnap a keserű levét.
*
Amikor elolvastam a KALOT-igazgató félszájjal odavetett mondatát a „helybeni építőmesterről”, akinek a nevét sem tartotta méltónak arra, hogy megemlítse, a keserű szájíz mellett izgatni kezdett édesapám szakmai előélete. Idegesített az egész, különösen amikor azt állítja, hogy a tervező Kós Károlynak is aggályai voltak a megbízással kapcsolatban. Annyit tudtam, hogy apám nagyon büszke volt, hogy Kós Károly tervei alapján dolgozhat, ő beszélt nékem először róla, az „Országépítőről”. Sokszor találkozott vele, s biztos vagyok abban, hogy szakmailag is részletesen megbeszéltek mindent. Később az egyik segédje mesélt is egy kisebb vitáról, ami valami vasgerendákról szólt, amelyeket a középső szárny, a díszterem tetőszerkezetéhez képzelt el Kós. De hát abban az időben honnan szerezzenek, vegyenek vastraverzeket?! „Sose aggódjék, művész úr – mondta neki apám. – Megépítjük fából. Fából még az angyal petit es meg tudjuk csinálni.”
Hol tanulta hát apám a mesterséget, hogy ilyen magabiztosan tárgyalt az erdélyi „Országépítővel”?

Nemrég kezembe került egy, az 1920-as években készült csíki iparkamarai bejegyzés, egy fényképes űrlap, amelyből azt tudtam meg, hogy Ferencz S. Imre Vécsey Gábor csíkszeredai építészmérnök vállalatánál kőművesinas, majd segéd 1924–28 között. Ekkor segédkönyvet kap, s még négy évig dolgozik mint gyakornok. Ennyi, s utána néma csönd.

Csak félszavakból, egy-egy elejtett mondatból még annyit tudtam, tudott a család, hogy a harmincas években Bukarestben dolgozott. Ezekről az évekről apám a családban, de még társaságban sem beszélt. Iskolás koromban, egyetemista éveim alatt szinte egész nyarakat napszámoskodtam mellette, de se az ebédszünetekben, se a hétvégi fizetésosztás utáni poharazgatások alkalmával nem beszélt segédjeinek, munkásainak a bukaresti éveiről, tapasztalatairól. Amikor már benőtt a fejem lágya, s irodalmi ambíciókat kezdvén dédelgetni, érdekeltek volna a román fővárosban eltöltött évei, s rákérdeztem volna, hogy meséljen, már késő volt. 1967 februárjában, mint villámcsapás, olyan hirtelen halt meg. Életéről semmi tudást, tapasztalatot, intelmet nem hagyott rám…

Biztos vagyok abban, hogy nem jó szívvel ment a román fővárosba. De valószínű, hogy muszáj volt menni, hisz a harmincas évek világgazdasági válsága erősen sújtotta a székely vidékeket. Semmi ipar, semmi munka, a gazdálkodás, a földművelés sem tudta, csak vérszegényen biztosítani még az önfenntartást is. Apám nem szerette a gazdálkodást, de lassan fogyott a föld is, hiszen nagyapám valami banki kezességvállalás, illetve közbirtokossági jogok elkótyavetyélése miatt majdnem birtok nélkül maradt. Rákényszerült ő is az „ipari munkára”. A szeredai sörgyárhoz kezdett minden reggel begyalogolni. A megmaradt két-három hektárnyi birtokon kicsi nagyanyám gazdálkodgatott, talán még szántott is a két szürke marhával. Lépni kellett tehát. Jó lett volna Budapest felé, de hát arra héthatár volt, hosszas, nehéz, drága közlekedéssel, csak nem lehetett az öregeket évszámra magukra hagyni. Maradt tehát Bukarest, ahová a székely falvakból özönlöttek az emberek. Csíkpálfalváról is. Szinte minden családból volt ott valaki a kétszáz házas kicsi faluból. Az emlékezők szerint talán száznál is többen ették ott a román kenyeret. De hol dolgozott édesapám? Semmittudásomból egy géppel írott, elrongyolódott, a hatvanas években született önéletrajz lendített ki. Ebben azt írja, hogy 1932-ben Bukarestbe ment „iparom gyarapítására”, 1936-ban a „Prager-cég” hat hónapos rajziskolába küldte, amelynek elvégzése után munkavezető lett.

Találtam tehát egy kapaszkodót, amitől elindulhattam. Találtam is irodalmat a Prager-cégről, egyértelműen kiderült ebből, hogy a lehető legmagasabb szakmai iskolát járta ki itt. Magyarán: szakmailag több lett belőle, mint „olyan helyi építőmester”, akit a nagymellényű igazgató csak úgy mellékesen megemlít. Nicolae St. Noica, a 90-es évek építésügyi minisztere írt, szerkesztett Emil Pragerről egy emlékalbumot Emil Prager – un model címmel, amelyet hosszas utánajárással sikerült Bukarestből megszerezni. Nagyon értékes forrása lett kutakodásaimnak. Elindulni az oknyomozással, ehhez a Prager-cégről összeszedett adathalmaz nem semmi, de nem elég. Ezekből csak érintőlegesen következtethetek a korszellemre, hangulatra, a bukaresti székelyek életvitelére, mindennapjaira.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint ki nyeri meg az idei elnökválasztást?









eredmények
szavazatok száma 717
szavazógép
2019-07-13: Élő múlt - :

Tulit Ilona: A magyar nyelvű oktatás Kovászna megyében 3. (Azok a nyolcvanas évek)

Hogyan formáltuk az „új típusú” embert?
Az oktatás és az oktatók feladatáról: Az oktatás megszervezésének és működésének jogi kereteit meghatározó 1968-as, majd 1978-as oktatási törvényt az RKP programjának megfelelően dolgozták ki, amely az oktatás alapvető feladataként határozza meg az új típusú ember kialakítását és nevelését, a fiatal nemzedék formálását az RKP ideológiájának és politikájának, a szocialista etika és méltányosság szellemében (Preambulum). Az oktatás – az új ember nevelésének elsődleges tényezője – biztosítja az ifjúság soraiban a szocialista tudatformálást, a hazának, a pártnak és a népnek, a szocializmus és a kommunizmus ügyének elkötelezett nemzedékeket nevel (1-es cikkely). „Minden oktatási intézmény a gyermekek és fiatalok szocialista és kommunista nevelésének erős központja kell legyen” (115-ös cikkely).
2019-07-13: Irodalom - :

Nagytakarítás a napnál (Kiscimbora)

(Szlovák népmese)
Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.